A vigasznőket úgy és akkor használták, ahogyan és amikor akarták...

A háború maga a borzalom mindenki számára, aki átélte. Az állandó rettegés, az értelmetlen halál, az éhezés, a nyomor mind szorosan kötődik a háborúkhoz, ám a nők feje felett még valaminek a rémképe ott lebeg ezekben az időkben: a nemi erőszaké.

A nemi erőszak nem elkerülhetetlen egy háborúban, mégis azt mondhatjuk, hogy a legtöbb esetben a fegyveres férfiak bizony visszaélnek az erőfölényükkel szexuális téren is. Nem történt ez másképp a második világháborúban sem, ám az, amit a japán hadsereg követett el a megszállt területek asszonyai és lányai ellen, minden képzeletet felülmúlt. Ők ugyanis nem „csak" megerőszakolták ezeket a nőket, de elhurcolták és szexrabszolgává tették őket.

Mert háborúban mindent lehet. Mert ott magyarázkodni sem kell. Az ellenséges terület női szabad prédák, s csak a szerencsén múlik, hogy épp milyen katonát sodor az útjukba a sors. Nőként azt kérdezem, mi lehet rosszabb a nemi erőszaknál? Nos, ha nem csak egyszer kell elszenvedni az erőszakot, de rengetegszer, akár éveken át, naponta sokszor...

Vigaszállomások a japán katonáknak

A második világháborúban nők tízezreit – de más becslések szerint, akár százezreit – hurcolták el a japán haderők a megszállt területekről és kényszerítették őket arra, hogy szexrabszolgák legyenek. Ők voltak a vigasznők. Az ő feladatuk volt hivatalosan a japán katonák vigasztalása és szórakoztatása, ám valójában embertelen és kegyetlen kényszerprostitúció áldozataivá váltak.

Egyesek tagadják a kényszerítés tényét és azt állítják, hivatalos prostituáltak dolgoztak a telepeken, mégis több bizonyíték is azt erősíti meg – közte túlélők beszámolói -, hogy a nők többségét az otthonukból rabolták el vagy munkalehetőséggel csalták a táborokba, ahol utána szexuálisan kizsákmányolták őket. Az igazság valahol a kettő között lehet. A hadsereg eleinte valóban hivatalos kurtizánokkal oldotta meg, hogy a katonák szexuális igényei – és a szexuális agressziók – ki legyenek elégítve, ám ahogy a hadsereg növekedett, az önkéntes szexmunkások száma már kevésnek bizonyult...

Mivel hivatalos feljegyzések nem maradtak a vigasznőkről – ha készültek is dokumentumok, azokat a háború végén megsemmisítették az illetékesek -, így nehezen meghatározható, hány nőt tartottak fogva a japán hadsereg által létrehozott bordélyházakban, de a legtöbb kutató szerint nagyjából ötvenezer és háromszázezer közé tehető a számuk. Származásuk szerint elsősorban koreai és kínai nőket használtak, de akadtak köztük fülöp-szigeteki, tajvani, burmai, indonéz, holland és ausztrál lányok is.

Jan Ruff O’Herne az egyike volt azoknak a holland származású nőknek és gyereklányoknak, akiket Indonéziában fogott el a japán hadsereg és az elkövetkező hónapokban több holland társával együtt újra és újra megerőszakoltak.Forrás: Wikipédia/Australian War Memorial

Bántalmazás, kínzás, erőszak

A vigasznők helyzete kilátástalannak bizonyult a második világháborúban. Gondoljunk csak bele. Egy ellenséges területről hurcolták el a nőket a fasizálódott japán katonák, akik még csak emberszámba sem vették őket. Tárgyként tekintettek rájuk, sőt nyilvános wc-ként, amelyeket úgy és akkor használtak, ahogyan és amikor akartak. Ennek fényében nem meglepő, hogy a túlélők kegyetlen verésekről, kínzásokról és sorozatos nemi erőszakról számoltak be – mindezt intézményesített keretek között.

"A vigaszállomáson rendszeresen megvertek és éjjel-nappal megerőszakoltak. Még az a japán orvos is megerőszakolt minden egyes alkalommal, aki a bordélyházba jött, hogy megvizsgáljon minket, nem vagyunk-e nemi betegek" – mesélte az egyik holland túlélő, Jan Ruff O'Herne, aki csak ötven évvel a történtek után mert beszélni arról, ami vele és még sok nővel történt a vigaszállomáson.

A katonai bordélyokba a legtöbb nő nagyon fiatalon került be, sokuk nemhogy nem töltötte még be a tizennyolcat, de akadtak köztük olyan kilenc-tízéves gyereklányok is, akik még nem menstruáltak...
Ezek a nők a lehető legnagyobb megaláztatásban részesültek. Egyeseket fénykép alapján választottak ki a férfiak, másoknál azonban volt, hogy csak sorba kellett állni, így előfordult, hogy egy lánynak naponta akár tíz-húsz, de hétvégén akár ötven katona is használta a testét. A nap végén aztán a szerencsésebbeket ellátta és begyógyszerezte egy orvos, hogy másnap is használatba lehessen őket venni. Akik pedig nem voltak szerencsések? Azok belehaltak a brutális fizikai és szexuális bántalmazásba, valamilyen fertőzésbe vagy éppen egy kegyetlenül elkövetett abortuszba.

Nem lehet elfelejteni

A vigasznők többsége nem élte túl a megpróbáltatásokat, akik pedig mégis, olyan mértékben lettek traumatizálva, hogy képtelenek voltak beszélni a velük történt borzalmakról. Akik rászánták magukat, sok esetben azzal szembesültek, hogy megbélyegzik őket, rosszabb esetben pedig mind a családjuk, mind a társadalom elutasításával, megvetésével szembe kellett nézniük. A vigasznők így hosszú évtizedekig hallgattak és magukban hordozták ezt az elképzelhetetlen, szörnyű élményt.
A témára olyannyira jellemző csendet csak a '90-es években törték meg, amikor az egyik túlélő elsőként mesélte el a nyilvánosság előtt az átélt szörnyűségeket. Majd jött még egy nő, még egy és még sok.

Bár korábban a japán állam tagadta a történteket, egy idő után kénytelen volt belátni, hogy nem söpörheti a szőnyeg alá ezt a háborús és az emberiség ellen elkövetett bűntettet. Mindezek ellenére a japán vezetés a mai napig nem nézett szembe a múltjával és azt a törekvést is mereven elutasítja, hogy a tankönyvekben megemlékezzenek a történelmük ezen sötét foltjáról.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?