Azért, mert szakítottunk, még nem kell gyűlölnünk egymást

Azt képzeltem, hogy mi leszünk az irigylésre méltó pár. Vasárnapi ebédekkel, gyöngyöző húslevessel, osztályelső gyerekekkel és elegánsan visszafogott kerti partikkal a tökéletesre nyírt orgonabokor tövében. A szakítás után azonban már másfajta képek játszódnak le a fejemben.

Megtagadtál mindent, ami voltunk csak azért, mert szakítottunk

Van egy új, sokkal okosabb, sokkal békésebb, sokkal felnőttebb képem rólunk. Vannak benne kedves köszönések, óvatosan udvarias beszélgetések, zavart mosolyok - melyekből tudjuk, a másiknak is fontos volt az, ami volt.

Sokáig reméltem, hogy összefutunk - talán a villamoson, talán egy rendezvényen. Vagy csak úgy, az utcán vagy a kisboltban. Minden alkalommal vártam a nagy találkozást, amikor arra volt dolgom, ahol laksz. Vagy legalábbis régen ott laktál. Vajon elköltöztél már? Látod, ennyire nem tudok rólad semmit.

Pedig annyi mindent jelentettél - és most a süket semmi maradt csak mindabból, amire oly sok szeretettel szeretnék emlékezni. Azt hiszem, kerülsz engem. Túl kicsi a város, és túl sok időnk volt, hogy megtörténjen a nagy, véletlen találkozás. Mégsem kereszteztük egymás útját sosem.

Mindig azt reméltem, hogy majd örülsz, hogy jól vagyok. Sajnálod majd a sok nehézséget, amin átmentem, de majd cinkosan rám mosolyogsz, hogy tudtad te, hogy én olyan lány vagyok, aki okosan csinálja a dolgait. Talán pár udvariassági kör után én is megemlítettem volna, hogy mindig sejtettem, hogy majd sokra viszed. És egy kedves lány fényképét mutattad volna nekem, hogy ő lett a feleséged.

Valahogy méltatlannak érzem, hogy nincsenek születésnapi köszöntések, és nem lájkolhatjuk egymás posztjait. Pedig én tényleg, igazán, szívből lájkolnám, ha látnám, hogy nyaralni voltál egy szép helyen. És széles vigyorral nyalod a fagyit egy tengerparti korzón. Vagy épp gyereked született. Talán túl merész álom lenne, hogy olyan jó viszonyban lennénk, amibe néha belefér, hogy szakmai kérdésekben ráírnánk a másikra - elfogadom, ha ezt nem szeretnéd.

Először örültem is, hogy ilyen erős vagy: könnyebb a leválás. Először távolodni kell, mint szerelmesek, hogy utána közeledhessünk, mint régi, kedves ismerősök. De teltek-múltak az évek. Nem egy, nem kettő.

Lassan hét éve, hogy azzal az utolsó öleléssel elbúcsúztunk. És te még mindig félrefordulsz, ha egy ismerősöm jön veled szembe az utcán - ha pedig mégis rákényszerülsz a párbeszédre, gőgös és sértett vagy. Mert még mindig dühös vagy. Dühös vagy, mert elvettem tőled a közös álomképünket, dühös vagy, mert nincs olyan bűnöm, amiért gyűlölhetnél.

Vajon egyszer megbocsátod, hogy nem szerettelek tovább? Vajon egyszer eljön az a kedves lány, aki úgy fog szeretni téged, hogy csak egy ködös emlékké válik a csalódás, amit én okoztam? Remélem, minél előbb, mert megérdemelnéd azt a boldogságot, amit képtelen voltam neked megadni...

Nyitókép forrása: Shuttertsock