És amikor búcsúznak, zálogként a másiknál hagynak egy darabot magukból, ha esetleg újra találkoznak még ebben az életben, ne a nulláról kelljen újraépíteni azt, ami volt, vagy lehetett volna...
A zálog gyakran csak az emlékezés pár dalban. Vannak azok a boldog pillanatok, amik már elmúltak, de ha meghallod az ismerős dallamokat, talán pár percre képesek visszarántani az akkorba.
Ám végül olyan mardosó hiányt hagynak maguk után, ami szorítja a torkod, nehéz lesz a szíved, és olyan levegőtlen lesz minden - hiszen mennél vissza. De nem a búcsúzásba, amit olyan élénken látsz magad előtt, mintha csak az elmúlt pár percben történt volna...
Akkor úgy álltak egymás mellett, mint akik hajótörést szenvedtek. Tekintetük érzelemmentesen méregette a másikat, szavaik üresen csengtek, a megszokott bizalmaskodásnak jele sem volt. Mégis belül kérdések hada, ezer mondanivaló állt csatasorban, amiket egyikük sem mondott ki - azóta sem... Tudták, hogy egy csónakba nem szállhatnak, hiszen félő, hogy elsüllyed, és mindketten odavesznek. De ha külön-külön mennek? Talán a hullámok olyan messze sodorják őket, hogy más város, más ország, más földrész kikötőjébe érkeznek, ahonnan már soha nem találnak vissza egymáshoz. És mégis ezt választották. Nem volt más opció.
Ezután nehezen talált megnyugvásra a szívük. Mintha egy nyitott ajtónál leskelődtek volna, amit sosem zártak be, mert egyikük sem akarta igazán. Pedig megtehették volna. Erőből, lakattal, kulcsokkal...
De az esélyt a folytatásra - ami talán soha nem jön el -, egyikük sem akarta elvágni, hiszen ott él bennük az élet nagy kurvája, a remény. Mert ha ők maguk gyáván is engedték el egymás kezét, akkor talán majd az élet fogja elhozni nekik az elkerülhetetlent.
A dalok, amiket nem kísértek szavak, csak néma hallgatás... Akkor nem is sejtette, hogy beleég a lelkébe, csak amikor újra meghallja, akkor jön a millió emlék. A zene jó. A zene természetes. A zene embereket köt össze egyszerű módon, de ha csak magában szól, hiányzik belőle valami. Hogy együtt, hogy ne egyedül... Hiszen az a tartalom, ami hiányzik belőle, azok voltak ők. Nem külön-külön, hanem együtt. Akár némán hallgatva, akár hangosan beszélve, akár mosolyogva, akár komoran maguk elé bámulva, de ezek voltak ők...
De amikor döntöttek, talán mindketten úgy gondolták, ha olyan fontosak lettek volna egymásnak, ez nem történik meg. Akkor nem tudták volna megtenni. Akkor nem tudtak volna pár mondattal kiszállni egymás életéből. Ám akkor miért? Miért van ott az a nyugtalanító érzés, miért van az emlékezés? Miért van az, hogy a hömpölygő, zajos városban éber tekintettel haladva bíznak a viszontlátásban?
Amikor idegen emberek arcában látják meg egymást, vagy éppen már reggel úgy kelnek, hogy talán ma! Talán ma megkönyörül rajtuk az élet, az istenek, és egy röpke pillanatra újra egymás életének részei lehetnek.
Nem azoknak a perceknek az emlékei a legrosszabbak, amikor két ember elválik. Hanem azoknak, amikor még együtt voltak, és várták az újabb találkozót. Talán most is eljön egyszer. Egy percre, egy órára, vagy talán egy egész életre. És ha újra eljön, beszállnak egy csónakba, jöjjön a vihar, süllyedjenek el, de akkor már nem engedik el egymás kezét, és egy egész albumot gyűjtenek közös dalokból...
Tóth Zsuzsa novellája.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.