Az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy nem lehetek a feleséged...

Viszont kétlem, hogy egy igazi hercegnő pár perccel az esküvője előtt gyomorgörccsel, a sírás határán állna a tükör előtt úgy, ahogy akkor én. Felemeltem a tekintetem, és farkasszemet néztem saját pánikba esett pillantásommal. Nem lehetek a felesége.

Csak az utolsó pillanatban határoztam el, nem lehetek a feleséged

Azért, mert gyáva voltam. Nincs mentségem. Ha most lépek ki, az is iszonyú fájdalmas lesz mindenki számára. De ha ezt nem teszem meg, később már helyrehozhatatlan károkat okoznék annak a személynek, aki éveken keresztül a társam volt, és akivel mindezek ellenére is nagyon szeretjük egymást.

Ki kell lépnem, de nem tudom egyedül megtenni. Kell valaki, aki segít. Akit még a leendő férjemnél is jobban szeretek. Zavart tekintettel kerestem a telefonom, és gondolkodás nélkül tárcsáztam.

- Igen? - szólt bele azzal a jellegzetes hangjával, amitől a gyomromban még évek múltán is pillangók repdestek.

- Én vagyok az, kérlek, ne tedd le! Tudom, hogy legalább két éve nem beszéltünk. És tisztában vagyok vele, hogy a történtek után nem akarsz már velem foglalkozni többet, de ha most nem segítesz, életem legnagyobb hibáját fogom elkövetni perceken belül - hadartam el sírásba hajló, kétségbeesett hangon a férfinak, aki addigi életem során a legnagyobb tüzet gyújtotta a szívemben, és akit titkon még ma is mindennél és mindenkinél jobban szeretek.

- Nem csak, hogy vele vagyok, de itt állok egy kibaszottul gyönyörű esküvői ruhában. Lent vár rám az egész családom, a barátaim, és ő, és mindenki arra vár, hogy összekössem az életem egy férfival, akiről már nagyon régen tudom, hogy nem az igazi! 

 Én még mindig téged szeretlek... - a végét már alig lehetett érteni, annyira zokogtam.

- Ezt hagyd, kérlek, ne csináld... Ha ez tényleg így van, akkor beszélned kell vele. Mondd meg neki, hogy elhamarkodottan döntöttél, és nem lennétek boldogok. Ezt már rég megtehetted volna, cseszd meg! Nem most, az esküvő előtt öt perccel kellene kapálózni!

- Tudom, légyszi, ne mondd még te is, nem voltam képes őt megbántani, annyira szeretem... - zokogtam tovább. - De nem mehetek hozzá, nem ő van megírva nekem. Domi, én ezt a szégyent nem bírom elviselni. Minden összeomlik körülöttem. Azt mondtad, mindig számíthatok rád, segíts, ments ki innen! - kérleltem tovább sírva.

- Jó, higgadj le... Mondd meg, hol vagy most, aztán beszélj vele! Érted megyek, és elhozlak kocsival. Együtt kitalálunk valamit, de ezt rendezd el, jó? Ne sírj, csak intézd el nagylányként, rendben? - kérdezte olyan hangon, mintha az apukám lenne. 

- Köszönöm, Domi... Szeretlek. Könyörgöm, siess! - zokogtam neki tovább, de legbelül már valahol megkönnyebbültem. Miután lediktáltam neki a címet, letettük a telefont, és én nagy levegőt véve, a könnyeimet letörölve kiléptem az ajtón. Remegő lábakkal indultam lefelé, hogy megtegyem életem legnehezebb lépését.

Nyitókép: Shutterstock