Szakítást kaptam a páromtól a születésnapomra...

Jó érzés volt felfedezni magamban a nőt, aki képes gondoskodni, mélyről jövő szerelemmel szeretni egy férfit. És végre egy olyan férfit, akinek nem csak második lehetek az életében. Bár - egy rövidke alkalmat leszámítva - soha nem sodródtam az erkölcstelenség ezen szintjére, de valamiért rendre megtaláltak a kihűlt kapcsolatban élő "ízig-vérig férfiak". Akik - mint ahogy az lenni szokott - sosem léptek ki az olyan nagyon szörnyű kapcsolatukból...

De ahogy andalogtam az Andrássy úton a jól megérdemelt szülinapi kávémért, beláttam, hogy kár ezen rugóznom:

Hangosan felnevettem, ahogy az utolsó félmondat is megelevenedett lelki szemeim előtt. Hiszen tíz éve még hallani sem akartam ezekről - se házról, se gyerekről, se kutyáról, de még csak férjről sem. Semmi mást nem akartam az élettől, mint szabadságot és függetlenséget. Minden értelemben. Anyagilag meg főleg. Ezért aztán rengeteget dolgoztam. Mindent elvállaltam, amiről más hallani sem akart a cégnél. Nem volt olyan határidő vagy feladat, amit ne tudtam volna megoldani, kispekulálni vagy megszervezni.

Ha összeesni készültem a fáradtságtól, akkor csak felidéztem anyám könnyes szemét. Ahogy könyörögve kéri, hogy soha egyetlen percig se függjek senkitől - miközben a kisszobában kuporgunk, és abban bízunk, hogy apámat hamarabb ledönti az alkohol a lábáról, mint hogy ránk törné az ajtót. Bár anyám huszonöt éves koromban meghalt, a szavai szinte beletetoválódtak a sejtjeimbe. De valószínűleg nemcsak a szavak, hanem az elrabolt gyerekkor is megtette a hatását...

Most végre itt van mellettem Ő...

A normális férfiak hatalmas ívben kerültek, hiszen eszem ágában sem volt komolyabban tervezni senkivel. Most meg felettébb különös ráébredni, hogy milyen piszkosul becsaptam magam. Éveken át hazudtam magamnak, például mikor megszülettek a barátnőm gyerekei: hajkurásztam a menőbbnél menőbb babacuccokat - és közben azt hajtogattam, hogy én leszek az a nő, aki bár nem babás, de marhára képben van. És közben fokozatosan ástam a saját síromat.

Azt hiszem, ha van mennyország, akkor anyám láthatja, hogy még túl is teljesítettem az álmait. Nemcsak megálltam a helyem, de egyetlen férfinak sem köszönhetek semmit: se előléptetést, se csap szerelést - mindent megtanultam megoldani magamnak.

De ez már csak a múlt - rántom vissza magam a valóságba. Épp a háromfogásos vacsora utolsó simításait végzem, és érzem, hogy ez már mind érvényét vesztette. Csak az számít, hogy két óra múlva betoppan majd a kedvesem, aki már fél éve élteti bennem a bizonyosságot, hogy én is lehetek még anya. Kicsit be is könnyezek a gondolattól. A fene, azt hiszem, tényleg öregszem. Aztán ahogy felkerül a ruha és a parfüm, megállapítom, hogy soha ilyen békében még nem voltam a világgal.

Csakhogy a Kedves nem lép be az ajtón, és még csak nem is hív. De küld egy üzenetet, hogy ne várjam meg a vacsorával... Majd kicsit később egy másikat, hogy bár tudja, szülinapom van, és őszintén sajnálja, de megfullad, ha nem mondhatja ki: szerinte ez a kapcsolat nem tart sehová. Nekem pedig csak a kétségbeesett lüktetés marad meg a fejemben, és a félelem, hogy túl sokáig akartam megfelelni, és közben lekéstem minden álmomról...

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: Shutterstock