Hazudtam magamról, mert önmagamért nem kellettem...

Te voltál az öltöztető és a kísérő is egy személyben. Először csupán egy álarc került fel rám. Afféle mindig mosolygós, örök optimista tekintet, érzelmek nélküli logikus gondolkodással. Hisz neked nincs szükséged hisztis lányokra. Én pedig nem vagyok olyan...

Egy idő után már nem is zavart annyira az álarc, szinte a részemmé vált. És ezt te is szeretted. Ha netán félrecsúszott, biztos, ami biztos alapon még meg is igazítottad - és persze kioktattál a helyes viselés szabályairól is. Jött a fejdísz, aztán a csillogó báli ruha, ezüst topánkával, majd fülbevaló, nyaklánc és karkötő...

Aztán végre eljött a nap, amikor nem a te tükrödön át szemléltem magam, hanem a sajátomon keresztül: nem torzított, a valóságot mutatta - és nem tetszett a látvány. Egy teljesen másik nő tekintett vissza rám. Valaki, akinek csak a te tükrödben állt jól a jelmez. Valaki, aki elfelejtett önmaga lenni. Akire hirtelen kicsi lett a cipő, akit szorítani kezdett a ruha, akinek lecsúszott a fejéről a fejdísz. És te így már nem akartál a kísérőm lenni, inkább a távozást választottad. Egyedül hagytál a jelmezemmel.

Mostanra - hosszas munkával - levettem a cipőt, és begyógyítottam az okozott sebeket. Lefejtettem a szoros, szinte húsba vágó ruhát, és megtanultam újra szabadon lélegezni. Messzire dobtam a fejdíszt, és végre kifésültem a hajamat. Az ékszereket magam mögé hajítottam, hogy véletlenül se találjam meg őket újra.

És igen, tudom: a meztelenség nem mindenkinek vonzó. És igen, talán fázni is fogok. De én már csak így szeretnék belenézni a tükörbe. Mert a valódi nőt szeretném látni és láttatni. A hibáival és a tökéletlenségével együtt.

Nyitókép: Shutterstock