Megtaláltam a férfit, aki nem akar tökéletesnek látni!

Csodás, gondtalan, örök boldogságban töltött életre vágyunk, ezt akarjuk elérni, majd újra és újra csalódunk, mert csak megközelíteni sikerült, de elérni nem.

Mindig izgatottan vártam azokat a pillanatokat, amelyeket együtt tölthettünk, a beszélgetéseket, nevetéseket, de valahogy az örömöm egy idő után mindig alábbhagyott. Jött a kétely: vajon meddig tudjuk még ezt így csinálni? Külön, mégis együtt - távol, aztán pár napig oly közel. A csalódottság pedig időnként felszínre jön, ahogyan a fáradtság hangja is utat tör magának. És összezördülünk, sírunk, bánatosak vagyunk, elhalkulunk, de csak percekre, mert aztán jön egy telefon, egy kedves nevetés, biztosítasz róla, hogy még veszekedés közben is imádsz engem.

A szívem újra csordultig megtelik, a lelkem hozzád simul. Ám egyszer megtettem, és kérdeztem, bár féltem a választól. Attól, hogy olyat tudok meg, amire nem kellett volna kíváncsinak lennem. Mert a lángolást néha pislákolás váltja fel, a szerelmes üzenetek rövidebbek lesznek, a hangnem pedig kimértebb. Fáradtság vagy elgyötörtség? Tudni akartam, mégis egész testemben remegtem. Tudni akartam: ezek átmeneti időszakok, melyeken könnyedén átlendülünk majd, vagy olyan karcolatok, melyek egyre mélyülnek, aztán kettétörik a szerelmünk?

Forrás: Shutterstock

Közben pedig sajnáltam az időt, a perceket, melyeket a kérdés megválaszolásával töltesz - sőt, és azokat is, melyeket én a válasz feldolgozásával. Mert biztos voltam abban, hogy jól érzem: az állandó boldogságot sosem érjük el. Hogy ahelyett, hogy közelednénk felé, csak egyre halványabb lesz...Nem félsz attól, hogy a veszekedéseink miatt egyre inkább távolodunk egymástól?

Semmiképp! Nem akarnék folyton boldog lenni. Ha csak egyetlen kérésem lehetne Istentől, biztosan ezt kívánnám. Borzalmas lenne, ha a világot és kettőnk kapcsolatát állandóan tökéletesnek érezném. Te úgy vagy jó, ahogy vagy, a szemvillantásaiddal, a felemelt hangoddal, a szenvedélyes dühöddel és a csillapíthatatlan vágyaddal. Ahogyan az örök reményed is imádnivaló, az ölelésed, csókod, nevetésed. Nem kell mindig ugyanúgy szeretni, de ugyanazt a személyt igen. Téged!

Kicsordult egy könnycsepp, melyet másik húsz követett, de ezeket az öröm szülte, nem pedig a félelem. Olyan titkot osztottál meg velem, mely hihetetlen erőt és hitet adott nekem, szerelmet vallottál, mégpedig a legcsodálatosabb módon. Nem hittem, hogy ez lehetséges, de igazad van, szerelmem: a boldogság nem a tökéletességben, sem pedig az állandóságban rejlik, hanem abban a személyben, akit szeretünk. Akinek vannak hibái, de mind szerethetőek, akinek néha dühös szikrákat lövell a tekintete, de édes vele az összebújás, és a lelke pontosan az enyémbe simul.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?