Tűrőd, hogy hitvány alakok játszanak az érzéseiddel?

Hanem azért, mert a következő hibákba sokan beleestünk már. És ha legalább te hajlandó lennél mások kárán tanulni, mielőtt hosszú időre tönkreteszed magad, akkor már megérte a nyers őszinteségem.

Tudom, annyit hazudtál magadnak az évek során, hogy lassan tényleg elhiszed, hogy ilyen boldognak lenni. Tényleg elhiszed, hogy ennél több nem kell, és hogy így teljes az élet. Mi több, továbbmész: neked sokkal jobb, mint a házas barátaidnak, a boldog párkapcsolatban élő ismerőseidnek. Mert így nem kell feláldoznod magad a másikért.

Nektek így a kényelmes, hogy havi egyszer együtt töltötök egy hétvégét. Így, hogy igazából nem is engeditek be a másikat a privát szférátokba. Így, hogy az a két-három nap tényleg olyan, mint egy tündérmese, de aztán alig beszéltek.

Nem tudod, mi van a "másik feleddel", de ennyi év után már egész hitelesen elő tudod adni, hogy nem is érdekel. Ti bíztok egymásban ésatöbbi. Tudod, sokáig én is elhittem ezeket neked, és mindenkinek, aki hasonló "kapcsolatra" adta a fejét. De aztán rájöttem, hogy valójában sosem voltál szeretve. Sosem voltál több, mint egy kényelmes szórakozás, egy néhány órányi megfeledkezés a gondokról. Sosem voltál több a csajnál, aki megint zaklat és nem érti, hogy valójában nem érdekli a másik felet.

Még a pasi előtt is próbálja eljátszani a közös boldogságukat, de csak szánalmat ébreszt maga iránt, és ha nincs szerencséje, a férfi menekülőre fogja, mielőtt komolyra fordulnak a dolgok. Mielőtt a lány akarna egy szeletet az élete tortájából, mielőtt kimondja, amitől a másik tart: hogy szereti. Hogy tervei vannak vele, hogy ez részéről valójában korántsem ennyi, amit előad már időtlen idők óta. Hiszen olyan jól megvannak, miért ne lehetne ebből több?

Pedig nem lesz. Mert a másik nem akarja. Nem is akarta soha. De mennyivel könnyebb volt így elütni az időt, mint keresgélni, míg talál valakit, aki kapható egy kis szórakozásra... Semmi más dolga nem volt, mint néha rád csörögni, hogy ekkor és ekkor, itt és itt. És te mentél. Boldogan. Hívott, mert hiányzol neki. Mert hát ő is ugyanúgy szeret. Hogy mondta-e valaha? Nem, dehát ez egyértelmű. Hogy is gondolhatja bárki, hogy a köztetek hosszú hónapok óta húzódó románc mögött nem valódi érzelmek vannak?

Mi, nők, olyan végtelenül naivak tudunk lenni néha. A totál nyilvánvalóba is képesek vagyunk belemagyarázni az ellenkezőjét. Az érdektelenségbe szerelmet, a kihasználásba törődést. A feketét is képesek vagyunk fehérnek látni, és nem feltétlen csak akkor, ha szerelmesek vagyunk. Akkor is, ha már kimondhatatlanul nagyon boldogok akarunk lenni.

De többnyire már itt jönnek a pofonok. Hogy hogyan is gondolhatjuk mi ezt. Hogy az egész teljesen másról szól. Sokszor ilyenkor is tovább magyarázzuk a dolgot, hogy a másiknak csak túl gyors volt az egész, és kell neki egy kis idő, míg rájöjjön, nem tud nélkülünk élni. De tud. Aki szeret, az mindig, mindenkor, mindenhol szeret. Annak nem kell idő, annak nem kell letisztázni magában az érzéseit. Ha pedig mégis megbánt, tudni fogja, hogy fájdalmat okozott, és nem várja majd, hogy szemet hunyj a dolog felett, hanem tenni fog a bocsánatodért.

Aki szeret, az szeret, és pont. Nincs ezen mit magyarázni.

Nyitókép: Shutterstock