Szakítottál, és én egyedül maradtam a közös emlékeink árnyképeivel

Épp az imént nyúlt felém, féltőn magához húzva, mosolyogva, csillogó szemekkel, én pedig bevackoltam magam a karjaiba. Szinte igazinak éreztem az bőrömet végigsúroló borostát, a fülembe suttogó édes, mély hangot. Miért történik ez?

6 év együtt...

Lassan felemelem a fejem, és hunyorogva az órára bámulok. Hajnali 03:11. Az igazság az, hogy sokadik napja álmodom vele, pedig ő már rég máshol jár. Sok-sok kilométerrel és jó néhány szakadékkal arrébb. Kábultan lépkedek a konyháig, hogy álomországban bóklászó lelkem visszatérjen a valóságba. Szemem a kávéfőzőre téved, amit még tőle kaptam a 34. születésnapomra. Leroskadok a székre, aminek a billegő lábát ő javította meg hősiesen, mert nem eldobni, hanem megjavítani akartuk a régi kincset. A lámpa fénye élesen világít a szemembe - ezt is együtt vettünk, kéz a kézben andalogva, egy eldugott kis piacon.

Itthon vár, mikor elnyűtten érek haza egy hosszú nap után - mostanában a túlórákba és a munkába temetkeztem. Alakja serényen nyúl a bevásárlószatyrok után, és kávét tesz elém a konyhaasztalra. Az ő árnya kísér, mikor a habos vízbe merítem sajgó testem, ő pedig vidáman meséli el a napját.

Követ akkor is, mikor dermedten állok a szekrény előtt, mert belém hasít az ágyra dobált ruhák és az egymás fejéhez vágott, méreggel tűzdelt mondatok sokaságának emléke.

- Nem csinálom tovább! Nem vagyok képes ennél többre! Elegem van!

A kísértete tovább követ a bejárati ajtóig, amin aztán visszavonhatatlanul kilépett az életemből, itt hagyva minden közös emléket, 6 év összes megélt pillanatát. Kezdetben hittem és bíztam abban, hogy majd megrezzen a telefonom, és ő újra itt fog állni az aprócska konyhában, ahogy már annyiszor tette.

Csak az emlékek maradtak és a csend

Aztán újabb és újabb napok múltak el csendes ködbe burkolózva, némán, miután valóban megjelent, a kezében egy táskát szorongatva. Elfordított fejjel, határozottan közölte: elvinné még a maradék holmiját. A pólóit, amiket frissen szárítva, gondosan hajtogattam a polcára, az üres, nadrágok feletti sorba. A laptopját, a játékkonzolját, az öltönyét és a papírjait.

Az ajándékba kapott plüssök, fényképek, évfordulós tárgyak érintetlenek maradtak - számára már pillantásra sem méltóak. Nincs rájuk szüksége, ahogy kettőnkre sem.

Szólni akartam, de a hangom elcsuklott, a testem nem engedelmeskedett, a lábam nem mozdult. Ahogy tömött utazótáskával a kezében az ajtó felé sétált, megsemmisültem. Pont ugyanúgy lépett ki rajta, ahogy mindig is szokott. Könnyedén, a kilincset lenyomva köszönt - nem voltak jelenetek. Nem volt könnyes búcsú, nem volt tányérdobálás, hangos szó. Nem volt utolsó ölelés, csak a kongó üresség, amelyben még visszhangzott a rozoga ajtó csukódása.

Valahol a távolban, egy másik dimenzióban, még hallottam a kapu nyikorgását, az autó motorjának zúgását. Aztán csend lett. Immár 5 hete tartó, kínzó, őrjítő csend. Ő elment, továbblépett, épp olyan könnyen, ahogy a szél játszik a falevelekkel. Én pedig itt maradtam 6 év emlékeivel, kávéfőzők, székek, lámpák múltbéli démonaival, amik a szívemet azok közé a falak közé zárták, amiket együtt akartunk a magasba építeni.

Nyitókép: Shutterstock