Meddig mennél el azért, hogy szeressenek?

A sötét szempillákat rebegtető, nálam öt évvel idősebb férfi rögtön levett a lábamról. Olyan magabiztosan lubickolt a fővárosi fényekben ez az ízig-vérig maszkulin - feszes testű és férfias foglalkozású - macsó, hogy én, a kis falusi lány, semmi mást nem akartam, csak tetszeni neki: tokától bokáig.

Nos, ez nem volt könnyű, mert, mint hamar kiderült, sűrű, sötét lobonccal, filigrán termettel, komoly gondolkodással nem voltam épp a zsánere... Ki tudja, miért vonzódott mégis hozzám? Talán azért, mert tudta: még soha nem volt senkim? Áh, neeem, csak nem ez volt az oka... Amikor csak tudtunk, együtt lógtunk. Én csüngtem a szavain, ő meg élvezte a rajongást.

Mivel szerelmes voltam, nyilván zavart, hogy valahogy mindig szóba került az exe, Renáta. Az izzó (khmm, festett) vörös, magabiztos, szemüveges, szexi, gazdag lány. Hamarosan már mindent tudtam róla: Dobó Kata hozzá képest egy bányarém, no és persze, ha ő azt kérte, az én sármos szerelmem kimosta még a csipkés fehérneműit is.

Szinte hallom a mindentudók tanácsait:

Én azonnal kiadtam volna az útját!

Én meg szóba sem álltam volna vele!
 

Nos, persze, ma már én is okosabb lennék. De akkor, ott, éppen kiesve a gimi padjából, egy ismeretlen nagyvárosban, amikor mind emberként, mind nőként a helyemet kerestem, nem volt olyan könnyű racionálisan gondolkodni.

Az első vizsgaidőszak kezdetére gyakorlatilag egy két lábon járó kérdőjel voltam. Nem vagyok méltó egy párkapcsolatra? Nem vagyok szép? Ha nem tetszem neki, miért járunk? Mit kellene még változtatnom magamon, hogy megfeleljek? A kérdésre ő adta meg a választ: szakított velem - Szilveszter reggelén.

Szakított velem, én pedig rátaláltam magamra

A vizsgáimra két bőgés között készültem fel, és amint megvolt az utolsó is, átadtam magam a szomorkodásnak. És a drámai változtatásoknak: a stresszel és egy fogyasztó löttyel lepattintottam magamról öt kilót (az ötvenből, csak mondom...), mert hát a fickók a sovány lányokat szeretik,

Árnyéka annak a lánynak, aki fél évvel korábban voltam.

Szélsőséges ember vagyok, mindig is ilyen voltam. Mindennek megadtam a módját, idejét, de ha valamit lezártam, akkor az le volt zárva, és amit elkezdtem, azt teljes elánnal végeztem. Így történhetett, hogy fél év múlva, mintha elvágták volna, elkezdtem építkezni. Először a hajam kezdett el lenőni, majd a kilóim száma gyarapodott. Lekerültek rólam az ijesztően kihívó ruhák, és megtelt a polc önazonos, nőies darabokkal, amelyekben jól is éreztem magam.

Az, aki felállt élete első szerelmi bánatából, erősebb, nőiesebb, magát jobban ismerő személy lett - ezt nem én mondom, rólam mondták. Az a jó ebben a történetben, hogy közelebb kerültem az igazi énemhez. Elkezdtem törekedni arra, hogy a belsőm és a külsőm ugyanazt sugározza. Megtanultam kedvesen (okosan? titokzatosan?) hallgatni, nem mindig mindent kiadni, ami a szívemben van.

Rájöttem, hogy másokkal összehasonlítani magunkat ostobaság - mert lehet, hogy Dobó Kata remekül mutatott vörös hajjal és szemüvegesen, én viszont ugyanazokban rettenetesen néztem ki. És, hogy sajnálom-e azt az időt, amelyet más bőrébe bújva töltöttem? Igazából nem. Mert minden jó valamire - ha másra nem, elrettentő példának.

Nyitókép: Shutterstock