Akármi is történik, nem teheted ezt magaddal!

A szerelem rózsaszín ködében sokszor nem látunk tisztán - legalábbis nagyanyáink mindig erre tanítanak minket. A párkapcsolatokban mindig vannak boldogabb és fájdalmasabb, veszekedésekkel teli időszakok, ami teljesen normálisnak mondható. Azonban léteznek olyan mérföldkövek, amiket ha egymás kezét fogva nem vagyunk képesek megugrani, nincs több esélyünk. Annak ellenére, hogy tudjuk, helyes döntést hoztunk, amikor a szakítást választottuk, mégis van egy halvány remény a lelkünk mélyén, ami arra késztet bennünket, hogy újrakezdjük az amúgy is halálra ítélt kapcsolatot. 

Sosem fogom elfelejteni az egyetemi éveim kezdeti szakaszát - amikor az ember lánya igazi nővé cseperedne és megismerné a világ minden egyes ki szegletét - meghoztam életem addigi legrosszabb döntését teljesen indokolatlanul. A szeptemberi iskolakezdés előtti hónapokban sikerült elengednem tinédzserkorom toxikus kapcsolatát, azonban sajnos nem örökre. A megcsalással és a hazudozásokkal teli időszakokból nem tanultam, hittem, hogy létezhet jövő kettőnk számára. Talán azt reméltem, hogy a szerelem tüze ismét lángra kap? Vagy szimplán vágytam egy társra, aki mellett biztonságban érezhetem magam? Az is megeshet, hogy egyszerűen csak kényelmesebb élethelyzetet eredményezett a tény, hogy van valakim. Az a valaki azonban egy cseppnyi tiszteletet sem ismert a kapcsolatunk újrakezdése előtt, utána aztán pláne nem! 

A mi történetünk ott folytatódott, ahol előtte pár hónappal véget ért - ismét beköszöntött a beteges féltékenykedés, miközben két nővel töltötte az éjszakákat. Sok időbe telt, mire rájöttem a "turpisságra". Vajon nem láttam, vagy nem akartam elhinni, hogy nekünk nincs jövőnk? Inkább az utóbbi. 

Mondanom sem kell, évek teltek el, mire kihúztam maga a gödörből. Rengeteg időt vesztegettem el a 20-as éveimből, mindezt olyasvalakiért, aki nem érdemelt meg. Valójában azonban rájöttem, hogy nem az exemmel volt a baj, én nem szerettem magamat eléggé ahhoz, hogy megtegyem az első lépéseket. Azokat a lépéseket, amik a szabadsághoz és az önismerethez vezettek volna.

Lassan 30 évesen azonban már bánom azokat a időket, amiket elvesztegettem. Sajnálom, hogy nem mentem az egyetemi találkozókra. Szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy nekem is lehettek volna életre szóló barátságaim. 

S miután a por elült, és meg tudtam bocsátani magamnak, rájöttem arra, hogy igazából csak szeretethiányos volt a belső gyermeki énem, aki semmi másra nem vágyott, csak törődésre.

Ha egyetlen tanácsom lehet számodra, mielőtt meghoznád életed legrosszabb döntését, kérlek nézz magadba, és tedd fel a kérdést, vajon miben szenvedsz hiányt? Mi az, amit pótolni szeretne a helytelen cselekedetekkel? Miért büntetnéd magadat? Ha ezekre a kérdésekre megadod a választ, máris győztél. 

Nyitókép: Shutterstock