Én voltam az osztály szürke kisegere, aki végül kiszabadult a ketrecből

Általános iskolai éveimből kevés szép emlékem van. A falak minden reggel szürkének tűntek, a szünetekben az osztálytársaim hangos nevetését mindig úgy értettem, mintha rajtam kacagnának, én pedig, mint szürke kisegér rendszerint utolsóként kullogtam a tornasorban. Folyton csak külső szemlélőként hallgattam és néztem az eseményeket, mindeközben a többiek festéket töltöttek a táskámba. Soha, senkihez nem mertem hozzászólni, s ha valaki a szemembe nézett, csupán annyit jelentett, hogy oda kellett adnom az aznapra felírt házi feladat megoldásait. Én persze örültem, hogy egyáltalán megszólítottak.

Folyton összesúgtak a  hátam mögött, én persze nem mertem ezt senkinek sem megemlíteni, inkább otthon, csendben, magányosan sírdogáltam esténként. A harag és a düh érzése azonban egyre csak gyűlt bennem, habár tekintve, hogy nem voltam bosszúálló típus, de beszélni is nehezemre esett a történtekről, egy olyan megoldást választottam a lelki békéért 13 évesen, ami magával ragadott, s elfeledtette a szürke kisegeret, aki én voltam.

A box egy életforma. A box alázatra tanít. A box leejt a földre, s egyben felemel, miközben a könnyeidet törlöd a lehorzsolt ujjaiddal. A box nekem a mindent jelentette akkoriban. Érdekes módon váratlanul csöppent az életembe, mégis ez a sport volt a híd, amely átsegített a sötétségből a fénybe. Megtanultam általa, hogy habár vannak nehézségek az életben, és sokszor el fogok esni, mindig van hová hazamenni, ahol szeretnek, ez a hely pedig nem más, mint a saját szívem kertje. 

Emlékszem a legelső órámra. Nagyon féltem, hogy fájni fog, ha megütnek, persze ez így is lett. Fájt. Nagyon fájt. Vérzett az orrom. Azonban ahelyett, hogy még jobban a földbe döngöltem volna a saját önbizalmam, éreztem, hogy most kell felállnom, különben végképp eltipornak, főleg én saját magamat. A legnagyobb orrvérzés és fájdalmam közepette éreztem meg igazán a saját erőmet. Mindenki meglepetésére felálltam, s valamilyen külső behatás által vezérelve - vagy csak az őrangyalom szólt, hogy szedjem már össze magam - megtapsoltam saját magamat, hogy igenis eljöttem, és kibírtam. 

Elmondtam az osztályfőnökömnek, hogy összefestékezték a táskám, hogy  pofozgattak szünetekben, s még azt is bevallottam, hogy sokáig nem mertem iskolába járni egyedül, ugyanis gyakran az ajtóban vártak sáros kézzel az osztálytársaim, hogy összekenjék mindenemet. A némaságomnak ott és akkor végé szakadt. 

Az osztálytársaim számára azonban a történet csak akkor kezdődött, ugyanis mire feleszméltek az ajtó két oldalán, mondván, jövök lefelé, helyettem az osztályfőnököt döngölték a sárba "teljesen véletlenül". Innentől kezdve pedig ez már nem az én gondom volt.

Kérlek benneteket, ne hagyjátok magatokat! Akármennyire nehéz a beilleszkedés, mindannyian kincset értek ebben a világban. Fontos, hogy minden esetben, amikor úgy érzitek, iskolai lelki terror áldozatává váltatok, mindenképpen keressétek fel az adott intézmény vezetőjét, s ha szükséges, egy szakember segítsége is jól jöhet. 

Soha ne adjátok fel azt, akik vagytok, mert így kerek a világ, s így szép minden egyes napunk. 

Nyitókép: Shutterstock