A sötétség legnagyobb ajándéka: végül magamat választottam

December végét írtuk már, a derű még csak meg sem rebbent az utcákon. Sóhajtottak a fák, csak a szél süvített az ablakon át. Az én szívem is pontosan annyira volt borús, mint a nyirkos, hideg tél. S tekintettel arra, hogy hiába vártam az akkori szinte már exem üzenetét, nem ért el hozzám, ami még inkább depresszióssá tett. Azonban ez még csak a kezdet volt.

Mindig azt hittem, hogy nincs ráhatásunk arra, mi történik velünk. Arra, hogy mi a sorsunk, sőt, arra sem, hogy van egyáltalán bármiféle beleszólásunk az életünkbe. Egyszerűen csak sodródtam az árral. Estem, buktam, csalódtam. Azt gondoltam, az egyetemi nehézségek, a szakítások, vagy egy anya-lánya vita jelentik a legnagyobb gondokat az életben. Mindig más volt a hibás, folyton hárítottam. Azonban sosem gondoltam arra, hogy egyszer el is veszíthetek valakit. Örökre. 

Nem voltam jó magamhoz. Berekedtem egy rossz párkapcsolatba, folyton ingáztam két város között, de képtelen voltam kilépni ebből az egészségtelen helyzetből. Egy napon azonban gyökerestül megváltozott az életem, ugyanis kaptam egy hívást, amiből kiderült, hogy váratlanul elveszítettem a mostohaanyámat. A gyász, a halálhír feldolgozása, és édesapám érzéseinek megóvása jelentették a hétköznapjaim nagy részét abban az időben. 23 évesen.

Az évekig lesújtó életmódomat hirtelen egyetlen másodperc alatt feladtam. A pánikbetegség, a hipochondria, az anorexia, és a szörnyű párkapcsolatból való kiút életem legnehezebb szakasza volt. Mégis, minderről tudomást sem vettem addig, amíg meg nem történt a családi tragédia. Álarc mögött jártam-keltem a világban, míg nem az élet felnyitotta a szemem. S attól a perctől kezdve tudtam, hogy én élni akarok! Tapasztalni, szeretni, érezni, létezni. Szagolgatni a tulipán isteni illatát, megízlelni a világ összes ételének ízét, s ami a legfontosabb volt: szívből szeretni. 

Mondanom sem kell, egyetlen hét leforgása alatt elköltöztem. A munkahelyemet elhagytam, az akkori párommal szakítottam, s felhagytam a pánikbetegség dédelgetésével is. Az életet választottam. Magamat választottam. 

Ha éppen úgy érzed, semmi beleszólásod abba, mi történik veled, akkor ne csüggedj! Hisz minden a lelkedből indul el. És  lehet, hogy olykor tényleg nem értjük, miért sodor elénk az élet különböző történéseket, szituációkat, melyek által megrémülünk, s szinte végeláthatatlanul keressük a kiutat. Azonban minden értünk, és a fejlődésünkért történik. Azért, hogy igazán tapasztaljunk. Merjünk. Hibázzunk és csalódjunk. Szeressünk és okuljunk. Féljünk és döntsünk. De ami a legfontosabb, éljünk! S bár életem legsötétebb korszakáról írok, nekem mégis a mélység jelentette a legnagyobb fényt és a tanítást. Önmagadat választani nem önzőség!

Nyitókép: Shutterstock