Add meg magad a változásnak!

Volt egyszer egy főnököm, aki bármilyen apró eltérést érzékelt a munkánkban vagy annak körülményeiben, azt mondogatta: „Jaj, ne, csak változást ne, könyörgöm, gyűlölöm a változásokat, félek tőlük”.  Ezen mindig mosolyogtam, s próbáltam bátorítani, hogy rettegés helyett inkább álljon kíváncsian ahhoz, ami érkezik, hiszen így vagy úgy, de jönni fog, és a változás valójában mindig jó, mert kizökkent a kissé unalmas, megszokott kerékvágásból, ráadásul még valami jó is kisülhet belőle. Nem lehetett meggyőzni, azt mondta: „Nem, nem, akármi jön, az nekünk biztosan rossz lesz, kizárt, hogy olyasmi történjen, amiből mi jól jövünk ki”.

Ha a változás szele megcsap...

A változás állandó, folyamatos és elkerülhetetlen. Nem csak az egyén szintjén. A közösségek, a nemzet, a bolygó, a világ is folyamatosan változik, túllépve önmagán, újabb és újabb arcát mutatva meg. Lehet ellene küzdeni, megpróbálni ellenállni neki, de mindez hiábavaló szélmalomharc.  A változás tetszik, vagy sem, megtörténik, mindentől és mindenkitől függetlenül. Természetesen lehet úgy csinálni, mintha nem vennénk észre, meg lehet próbálni figyelmen kívül hagyni, gyűlölni, haragudni azokra, akiknek vélt vagy valós felelősséget tulajdonítunk abban, hogy nem maradhat mindig minden úgy, ahogy éppen van, de mire megyünk vele? 

Van olyan változás, amelyről azt gondoljuk, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle. Ha meghal valaki, akit szeretünk, nehéz megkeresni, pláne megtalálni azt a momentumot, amiről azt gondoljuk, hogy fejlődést, haladást hoz, és akkor, amikor történik, nincs is benne semmi pozitív. De kövezzetek meg, én mégis úgy gondolom — és tapasztalatból mondom ezt —, hogy végül, nagyon sokára, talán évek múlva megérzi az ember, hogy szerette halála, amelyet semmilyen módon megakadályozni nem lehetett, hozott magával valamiféle személyes fejlődést. A gyászmunka lezárultával nem egyszerűen megerősített, hanem ellenállóbbá, ugyanakkor rugalmasabbá, bizonyos szempontból alkalmazkodóbbá tett. Ha „túléltem”, hogy valaki, akit szeretek, elment, minden mást is képes vagyok elviselni. 

Amikor a változás szele megcsap, izgatottá válunk, akár pozitív, akár negatív előjele van, nagy fokú stressznek teszi ki az embert a gondolat, hogy a jövőben valami más lesz. Olyan nincs, hogy egyetlen momentum változik, megdől sok minden, amihez addig szoktunk, új helyzetbe kerülünk, és ez bizony mentálisan és fizikailag is megterheli az embert. Hogy ezen mennyi idő alatt és hogyan jut túl, hozzáállás, személyiség, tapasztalat függvénye (is). Nagyon más reakciót válthat ki két hasonló körülmények közül érkező emberből ugyanaz a változás, attól függően, mennyire képesek alkalmazkodni az újhoz. A jó hír, hogy az alkalmazkodóképesség fejleszthető, és azt sem véletlenül mondják — erre utaltam feljebb —, hogy teher alatt nő a pálma...

Bátorság kell a változáshoz

Szélsőséges esetek mindig vannak, de az élet általános változásai — tapasztalatom szerint — mindig jót hoznak. Ezért én minden változásra optimistán, várakozással tekintek, miközben nem várok el semmit. Elfogadom azt, ami jön, és ha nem tetszik, amit hoz, magam változtatok a benne elfoglalt helyemen, szerepemen. Ez néha bárki számára látható módon nyilvánul meg, máskor csendben, a héttérben történik, mikor mire van szükségem ahhoz, hogy jól tudjam érezni magam az új szituációban, „rendszerben”. 

 Hogy mivel jár a változás,  hogyan hat a jövőre, nyerünk vagy veszítünk vele, azt előre nem tudhatjuk, úgy kell belemerülnünk az újba, hogy fogalmunk nincs, mi történik majd velünk. Mégis meg kell tennünk. Saját tapasztalatom, hogy nincsenek fekete-fehér szituációk, az én életemben minden változás vitt is, hozott is valamit. Amit hoz, annak örülök, amit visz, azt picikét elsiratom.

„Engedd el!” — hangzik ilyenkor a klisészerű felszólítás, amellyel nap mint nap találkozunk, ha veszteségeinkről van szó, de nem olyan könnyű megtenni, mint amilyen egyszerű odaböfögni a másik embernek. Akármilyen arrogáns volt a főnök, kellemetlenek a kollégák, unalmas a munkakör, és akármilyen jó az új munkahelyi légkör, kreatívak, kedvesek és nyitottak a munkatársak, az ember sajnálja, amit a korábbi munkahelyén felépített, nehezen felejti el a hozzá közelebb álló kollégákkal töltött ebédszüneteket, cinkos összekacsintásokat, közös elégedetlenkedéseket. Lehet nagyobb az új lakás, szebb a környék és talán még a teraszra is ki lehet ülni, azért a régi utcák, a lakóközösség, a napi szintű találkozások az ott szerzett barátokkal (különösen gyerekek esetén), sokáig hiányozni fognak. Az elengedés sem megy egyik pillanatról a másikra, de megkönnyíti a tudat, hogy az új helyzetbe kerülve, új élményekkel, ismerősökkel, tudással és tapasztalattal lehetek majd gazdagabb, és ami a legfontosabb, a változással magam is megújulhatok. Fejlődhetek.

Változás kell a fejlődéshez

Állóvízben is lehet élni, monotóniában is lehet dolgozni, de akkor mi ösztönöz arra, hogy fejlődj mondjuk a munkádban, a személyedben, jellemedben, bármiben? Ha nincs motiváció, mi terel a haladás útjára? Hogyan lépsz előre? Mert azt azért talán a változásoktól legjobban rettegők is elismerik, hogy körbe-körbe futkosni, ugyanazokat a köröket róni hosszú időn keresztül nemcsak unalmas, de megterhelő is. Reményvesztetté, fásulttá válik az ember. Úgy érezheti, lemarad a saját életéről, a pálya széléről nézi, ahogy a csapattársak mellette elszáguldva lövik sorra a gólokat, miközben ő tehetetlenül ül a kispadon abban a tudatban, hogy soha nem lép majd pályára. Nem azért, mert az edző nem bízik a tehetségében és a tudásában, hanem, mert ő nem hisz önmagában. A félelmei, babonái, téveszméi tartják abban a nihilben, melybe önszántából merült el, és ahonnan csak akkor kerül elő, ha a sors kikényszeríti.

Nyitókép: Shutterstock