A legjobb barátom helyett a fájdalom lesz a társam: magyarázat nélkül tűnt el az életemből

Egykoron, valahol a gyerekkor és a felnőtté válás határán, volt egy olyan barát az életemben, akire mindig számíthattam, akihez mindig fordulhattam, aki a lelkem tükre is volt. Egy olyan barátságot volt a miénk, amihez hasonlót a legtöbben még csak álmodni sem mernek. De csak volt...

Úgy emlékszem az első közös kalandjainkra, mintha tegnap történtek volna: együtt bontogattuk a szárnyainkat, feszegettük a határainkat. Apró gyermekekből együtt váltunk tinédzserekké, közösen éltük át az első bulikat, ahol még esetlenül táncoltunk, de úgy éreztük, hogy miénk a világ. Az első koncerteken a zenébe feledkeztünk, és együtt énekeltünk az éj sötétjében. Megosztottuk az első szerelem élményét, amikor még tapogatózva kerestük az igazit, de nem féltünk a csalódást, mert egyben biztosak lehettünk: ott vagyunk egymásnak.

Minden közös pillanat olyan volt, mintha egy varázslatos könyv lapjait forgattuk volna, melyek tele voltak színekkel és érzelmekkel. Életünk legnagyobb kihívásain is együtt jutottunk túl, mindig egymás mellett, megosztva a nevetést és a könnyeket egyaránt.

De aztán, mint minden jó történetben, elérkezett a fordulat. Egyik napról a másikra kezdtem észrevenni a változást. Elkezdte lemondogatni a találkozókat, ritkábban válaszolt az üzenetekre, és végül már a telefonját sem vette fel. Eleinte próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy talán csak elfoglalt vagy stresszes, de ahogy teltek a napok, világossá vált, hogy valami mélyen megváltozott köztünk. Nem akartam elfogadni, de nem tudtam tagadni, hiszen minden percben éreztem a hiányát. Ha történt velem valami vicces, vagy szomorú, gondolkodás nélkül mozdult a kezem a telefonom után, hogy elmeséljem neki, aztán eszembe jutott, hogy hiába, már nem fog válaszolni. Ilyenkor olyan fájdalom hasított belém, ami nem hasonlítható semmihez. Az üresség, ami a barátom elvesztése után maradt bennem, olyan volt, mintha kivágtak volna egy darabot a lelkemből. És bár sokan nem értik meg, de az ilyen kapcsolat elvesztése legalább annyira fáj, ha nem jobban, mint egy szerelmi csalódás.

Hosszú idő volt, mire megszoktam, nincs már az életemben, hogy azok a különleges pillanatok, amiket együtt éltünk át, most már csak emlékek, és nem lesznek újabbak. Azt nem tudom, hogy miért alakult így. Soha nem kaptam választ a kérdéseimre. Egyszerűen csak úgy döntött, hogy elég belőlem. Óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, vajon mióta színlelte, hogy érdekli az életem, igazak-e a nevetések, amikre emlékezem. Végül is nem számít, mert nekem minden pillanatunk fontos volt, és nem is akarom azt hinni, neki nem számítottak. Persze ettől még a boldog emlékekre is fájdalmas visszagondolni kissé, de az élet ugyebár megy tovább, én sem állhatok meg.

A legjobb barátom utolsó cselekedete az volt, hogy bebizonyította: egyedül is erős vagyok. Amikor bekövetkeztett az elképzelhetetlen, akkor is mentem tovább. A fájdalom persze még sokáig a társam lesz helyette, de remélem, hogy hamarosan ő is elengedi a kezemet, és pontosan olyan hirtelen tűnikel az életemből minden magyarázat nélkül, mint az okozója.

Nyitókép: Shutterstock