Boldogság párkapcsolat nélkül? Ó, de még mennyire, hogy lehetséges

Azok a fiatalkori szerelmek...

Általános iskolában találkoztam először ezzel az érzéssel, nem tudtam magamnak sem megfogalmazni, hogy mi ez pontosan.  Annyit tudtam, hogy izgulok, és pillangók repkednek a hasamban, ha meglátom az egyik osztálytársamat. Nem tudtam pontosan, mit is jelent ez, csupán éreztem. Ő nagyon helyes, nagyhangú, mindenki kedvence srác volt, az osztály csajozógépe. Én persze titkoltam az érzéseimet, hisz tudtam, hogy képtelen lennék szóhoz jutni, ha lenne lehetőségem beszélni vele. Ráadásul egy fél éven át egymás mellett ültünk az iskolapadban, mondanom sem kell, repestem az örömtől! Hozzátenném, akárhányszor elkérte a házi feladatomat,  levert a víz, és annyira elkezdtem izzadni, hogy meg sem mertem szólalni előtte.  Ekkor még csupán álmodoztam, a nevemet felírtam egy papírlapra az ő vezetéknevével, s elképzeltem, vajon milyen lenne a feleségének lenni. A bájos kis gyermeki ábrándozások időszaka volt.

Felsősként észrevettem, hogy egyre több lánynak udvarolnak körülöttem, persze én kivétel voltam. Hol az egyik lány kapott egy gyönyörű virágot, hol a másik egy sms-t, menő srácokkal jártak, és persze ennek hangot is adtak. Én pedig csak vártam. Sajnos mindig szürke kisegér maradtam, aki leghátul kullogott a sorban, ami a pasizást illeti. Míg mindenki más kimondta 16-17 évesen a bűvös "szeretlek" szót, én maximum a papírcetlijeimre firkálhattam. Utólag belegondolva valószínűleg nem lett volna egyik akkori párkapcsolatom sem hosszú életű, én azonban folyton irigy voltam másokra, és vallottam, hogy csak pasival lehetek boldog.

Imádtam a gimis éveket

14-15 éves koromra nagy nehezen eljutottam az ismerkedős fázisig a túlfűtött érzéseimnek köszönhetően.  A legbüszkébb arra voltam, hogy a 14 évesesen elmondhattam magamról, hogy párkapcsolatom van, ami körülbelül másfél hónapig tartott. Ez amolyan "nekem is legyen végre valakim" próbálkozás volt. Persze a hirtelen fellángolás hamar lecsitult, majd rájöttem, hogy nem biztos, hogy két nap után ki kell mondani a bűvös "szeretlek" szót, ami egyébként nem feltétlenül igaz még annyi idősen. 

19 évesen azt hittem, megtaláltam a nagy őt

Amikor 19 éves lettem, váratlanul megismertem valakit, aki iránt olyat éreztem, mint korábban még soha. Utólag is azt mondanám, azóta sem éreztem ahhoz foghatót. A srác - nevezzük Daninak - teljesen levett a lábamról. Tipikus egoista rosszfiú volt, azonban őt tényleg nagyon szerettem. Életem első igazi párkapcsolata volt, amiben megéltem a legelső igazi csalódást is.  A szexuális élet első gyönyörei, a vágyak, a titkos találkák és éjjeli levelezgetések ámulatba ejtettek.  Azonban mint mindennek, egyszer ennek a körforgásnak is vége szakadt. Jöttek a viták, a nézeteltérések, és megéltem a megcsalt barátnő szerepét is. 

28 éves koromra mi változott?

19 és 28 éves korom között persze sok idő telt el. Tapasztaltam bőven! Az "érett" női énem mindig naivan azt hitte az adott partnerére, biztosan ő lesz az igazi. Ám folyton bebizonyosodott, hogy a valóságban . Ma igyekszem reálisan látni, és tudatosan visszafogni kitörni vágyó heves és szeszélyes érzéseimet, ha túlságosan elrugaszkodnék a földtől. Persze, ha randizni szeretnék, és van kivel, természetesen én is elmegyek. 

Érzek-e még pillangókat a hasamban? Érzek. Azonban mai szemmel már látom azt, hogy a szerelem egyfajta tudatállapot. Nem tart örökké, nem ég mindig ugyanazzal a lánggal, mindig átalakul. És persze, én is vágyom házasságra nőként, és csodás fehér ruhára. De nem minden áron! Nem hajtok a férfiak után,  megtanultam egyedül is jól érezni magam. 20 éves koromig a tipikus párkapcsolatot hajszoló nő voltam egész életemben, aki nem bírt magával egy légtérben meglenni. Ám mára büszkén mondhatom, hogy köszönöm szépen, teljesen jól elvagyok magammal. Éppen ezért a tinikori énemnek csupán annyit üzennék, ne akarjon mindenáron kapcsolódni valakihez, mert egyedül is elég erős ahhoz, hogy elérje a céljait az életben!

Nyitókép: Shutterstock