A csapda, amit nem te, hanem én állítottam magamnak

Kedves voltál, figyelmes, és a humorod, az a sunyi, félmosolyod, na, az rabolta el a szívemet. Akárhányszor így rám mosolyogtál, azt éreztem, hogy rögtön feladom magam és a tiéd vagyok, örökre. Persze ezt akkor még nem ismertem be magamnak. Teltek, múltak a napok, egyre többször, egyre szorosabb kapcsolatba kerültünk és bár tudtuk, hogy a jelenlegi körülmények nem teszik lehetővé, hogy együtt legyünk, mégis akartuk, kerestük egymás társaságát.

A játszma, amelynek teljesen a rabja lettem

Viccelődve, csipkelődve teltek a napok, egyre több volt abból a nézésből, abból a mosolyból és egyszer csak azon kaptam magam, hogy én ennek a játszmának teljesen a rabja lettem. Ez a felismerés hozta magával azt, hogy egyre több, egyre mélyebb dolgokat osztottam meg veled. 

 Nem volt ellenedre a változás, partner voltál ebben is, azt éreztem, te is egyre több darabot adsz magadból.

Történt valami…

Aztán megfordultak a dolgok. Te hátraléptél egyet és más szemüvegben kezdtél a kettőnk dolgára tekinteni. A viselkedésed megváltozott, olykor vádaskodó, kissé kimért, hűvös lett. Azt éreztetted, hogy ennek az egésznek csakis én vagyok a mozgatórugója és mégis mit képzelek én, ugyan, ez már azért túlzás…

Leforrázva éreztem magam

Nem értettem ezt a pálfordulást, ennek hangot is adtam, nem cáfoltad az általam mondottakat. Kínos csend, majd néhány nap szünet következett a kapcsolatunkban. Szinte biztos voltam benne, hogy nyitsz majd felém és őszintén elmondod, hogy hülyén viselkedtél, igazam volt, de mindketten tudjuk, hogy a kettőnk dolga nem vezet semmi jóra, de ér annyit, hogy értelmes felnőttek módjára megbeszéljük a történteket. Ehelyett semmi, mint egy sértődött kisgyermek, akit ok nélkül szidott le az anyukája, kerültél engem. Először nem értettem, vártam, talán majd holnap, a következő nap, na majd most, most fordulsz oda és mosolyogsz rám. De semmi, nem jött semmi. Szomorú voltam és csalódott. Az első gondolatom az volt, hogy milyen hülye vagyok, nem kellett volna szembemennem a dolgokkal és őszintén elmondanom, mi van bennem. Megbántam, vissza akartam fordítani az idő kerekét és elmondani, hogy sajnálom, szeretném visszakapni azt, ami kettőnk között van. A másik pillanatban azonban kifakadtam, hogy ezek szerint akkor neked ez csak ennyi volt, te nem akarod helyrehozni a dolgokat? Neked ez így jó?!

Majd jött a felismerés…

Hajnali három óra volt, majd egyszer csak megébredtem és bevillant. Megint mit csinálok? Jött egy kedves, figyelmes, vonzó pasi, aki egy perc alatt elcsavarta a fejem és két kedves szó után teljesen odaadtam neki a lelkemet és aztán nem értettem, hogy ő miért nem tesz így és miért hagyja ezt az egészet elveszni...

 Megint olyan tulajdonságokkal ruháztam fel valakit, amely tulajdonságokkal valójában nem is rendelkezik. Én képzeltem el megint valamit, ami valójában nem is létezett.

Végül, hosszú idő után először, rájöttem: nem arra kellene koncentrálnom, hogy ő hogyan viselkedik, hanem arra, hogy én megint saját magamnak állítottam csapdát és sokadjára sem tanultam a hibáimból és ismét belesétáltam. Ideje lenne végre megtanulnom reálisan látni az embereket és mindenkit arra a polcra helyezni, ahova való. A saját érzéseimet pedig soha nem szabad szőnyeg alá söpörnöm azért, mert valaki azzal nem ért egyet. Ezek az én érzéseim, ez az én életem. Ez pedig az én csapdám volt, amibe megint belesétáltam. De soha többet.

Nyitókép: Shutterstock