Legalább 50%-ban az én hibám, hogy egyedül vagyok - vagy még több...

Elkerekedett szemekkel nézett rám, hiszen ő arra utalt, hogy túlságosan rendben vagyok ahhoz, hogy egyedül legyek. Ez így is van - mostmár, sok év önismereti munkával a hátam mögött, de ez nagyon sokáig nem volt igaz. Sokáig nem voltam méltó egy igazán jó párkapcsolatra. És bár sokáig úgy voltam ezzel, hogy a szerelem hiánya nem egy űr, amit mindenképpen kötelező betöltenem, idővel rádöbbentem, hogy azért eléggé fontos.

Ha visszatekintek az elmúlt évekre - mióta aktív párkeresői státuszban vagyok -, akkor azt kell mondjam, hogy közel 10 évig csak sodródtam az árral, gondolkodás nélkül. Persze nem azt mondom, hogy ez idő alatt semmit sem fejlődtem, de a tudatosság, mint kifejezés, egy ismeretlen szó volt számomra, aminek a gondolatától azonnal kirázott a hideg. Ennek okán nem vettem észre azokat a személyiségjegyeket a pasikban, amik előjelezték az egyes kapcsolatok halálát, és nem gondolkodtam el azon sem, hogy vajon miért pont ezekben a rossz mintákban érzem magam komfortosan. De nem csak a káros tulajdonságokat hagytam figyelmen kívül, hanem azokat is, amik nem rosszak, egyszerűen csak nem passzolnak az én személyiségemhez, habitusomhoz.

Így csak álltam értetlenül egyik-másik helyzetben, hogy ismét nem jártam sikerrel, ismét összetörték a szívem, pedig én egy olyan nagyon rendes lány vagyok, aki nem ezt érdemelte volna.

Ezzel pedig el is érkeztünk a másik nagy hibámhoz...

Hiszen ha én egy olyan nagyon rendes lány vagyok, akkor miért nem eszerint választottam párt? Miért nem húztam meg a határaimat, miért nem fogalmaztam meg azt a szintet, ami alá nem vagyok hajlandó menni? Egyszerűen azért, mert akkor még lövésem sem volt arról, hogy mik az én értékeim, és ezekért mit várhatok el cserébe? Ráadásul mivel még önbizalmam sem volt, így rendszerint alul taksáltam saját magam, hátha úgy nagyobb eséllyel találom meg a párom - persze nem tudatosan tettem így, és természetesen nem jártam sikerrel.

Az értékrend meghatározásnál azt is elrontottam, hogy nem dolgoztam azért, amire igazán vágytam. Szerettem volna olyan pasit találni, aki okos, jó fej, hűséges, érzelmes és vannak céljai - miközben a saját céljaimmal és érzéseimmel nem voltam tisztában. Az pedig nyilván vajmi kevés volt, hogy én is okos, jó fej és hűséges voltam már akkor is...

Arról a polcról akartam cukorkát vásárolni, amit nem tudtam megfizetni, és ahelyett, hogy elgondolkodtam volna azon, hogyan teremtsem meg hozzá a pénzt, csak toporzékoltam, hogy nekem ez jár, mert... mert annyira szeretném. Aztán, teltek a sóvárgással és csalódással teli évek, és rájöttem, hogy nagyon félek attól, hogy ez örökre így marad. Annyira félek, hogy még változtatni is hajlandó vagyok magamon, ami addig sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint bármi. Ekkor kezdődött el az a belső munka, aminek még közel sem vagyok a végén, de már nagyon sokat haladtam. Ilyenkor szokott jönni az szappanbuborékos maszlag, hogy aztán jött életem hercege, elrabolta a szívemet, és én, az okos, értékes szupernő, azóta is töretlen boldogságban szaladgálok fel és alá egy szivárványon.

De erről nincsen szó...

Mert azóta minden nappal egy kicsit többet agyalok a döntéseimen, egy kicsit több tényezőt veszek figyelembe, egy kicsit óvatosabb vagyok, és ez a folyamatos önreflexió bizony így közelről nézve sokszor nagyon szar.

Akarjam, ne akarjam? Jó az időzítés vagy sem? Készen állok rá, vagy még nem? És a másik megfelel annak, amire vágyom? Ha nem, akkor pontosan miben különbözik? Az még belefér, vagy már nem? Létezik egyáltalán "perfect match", vagy feleslegesen várok örökkön örökké? És amikor úgy gondolom, hogy nála nem is találhatnék jobbat, akkor nem csak magamnak akarok hazudni, hogy végre megállapodjak, hanem tényleg hiszek abban, hogy a másik valóban passzol hozzám?

Ezek nyomasztó kérdések, amik persze nem szakadnak rám minden áldott nap, de azért gyakran foglakoztatnak, ez pedig nyilván nem jó érzés a lelkemnek - de hasznos. Az, hogy beszélgetek magammal, és nem csak a hitem és az ösztöneim hajtanak, mankóként tudnak szolgálni ezen a veszélyes csatamezőn, ahol a tiszta kapcsolódásért harcolok. Olyan biztonságot nyújtó kérdések ezek, amikhez mindig visszanyúlhatok, amik mindig segítenek behatárolni, hogy ki vagyok, hova tartok, és hogyan szeretnék célba érni.

De ez persze még nem garancia arra, hogy többé nem fogom megütni a bokám, viszont ha most megszívom, akkor sokkal kevésbé fog fájni, mint sok-sok éve - mert akkor a saját 50%-omnak csak egy töredékét tettem bele a boldogságomba, most pedig tudom, hogy szívem-lelkem, és minden tudásom azon dolgozik, hogy ne rajtam múljon a siker. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy vidáman, büszkén és jól legyek magammal, bármit is hoz a holnap.

Nyitókép: Shutterstock