Anna néni elfogadta a halált, de férje elvesztését mégsem képes

Apró konyhájának asztalán már gőzölgött a reggeli ébresztő, ő pedig kinyitotta a széken ülve könyvét ott, ahol tegnap este becsukta. Szerette a reggeleket, mert ilyenkor még senki sem kereste telefonon, ilyenkor kora nyáron pedig kellően hűvös volt még a napsütés is. Fél óra is eltelt így, mire Anna néni rászánta magát, hogy a csapból vizet töltsön a locsolókannába, és kilépjen a körfolyosóra. Már nem volt ereje sok növényt gondozni, de azért három láda még mindig ott virított színpompás virágokkal az ajtaja előtt. Locsolás közben mindig kicsit elidőzött kint. Leste az ébredező házat, hallgatta a zajait.

Visszagondolt arra, amikor a gyerekei még kicsik voltak. Oh, azok a hétköznap reggelek, jobb szó nincs rájuk, mint boldog káosz. Reggeli, készülődés, ajtócsapódások, harc a fürdőszobáért, majd könyörgés az öltözésért. Ennek azonban már sok-sok éve. Nehéz volt megszoknia, hogy férje elment, hiányát még így 8 hónappal később is érezte este az ágyban fekve. Anna néni azonban elfogadta, hogy az elmúlás az élet része, és így reggelente mindig hálát adott a sok-sok boldog évért, amit együtt tölthettek el.

Egy átlagos napon Anna néni felöltözött volna, talán, hogy sétáljon egy keveset, talán, hogy meglátogassa a barátnőjét az első emeleten. Ám ez a nap más volt. Anna néni útja ugyanis a boltba vezetett, ahová csak hetente egyszer járt. Nem szerette azt a nagy nyüzsgést, a rohanó embereket, a kapkodást és az ebből fakadó ingerültséget. Ma azonban feladata volt, amit hatalmas élvezettel viselt.
Bár már elmúlt 79 éves, Anna néni a harmadikról mindig gyalog ment le, a liftet csak felfelé használta. Úgy vélte, ennyi testmozgás elengedhetetlen. Nem volt gyors, de ráért, már nem kellett sehová se sietnie.

A boltban vett gyümölcsöt, marcipán rudat és gyertyákat, majd beállt a sorba. Mögötte kettővel egy anyuka várakozott a csíntalan pár évesével, Anna néni pedig kedvesen felajánlotta, hogy menjenek nyugodtan elé, nem jó egy gyereknek ennyit várakozni. Nem volt teljesen önzetlen ez a részéről, mivel egy-egy ilyen kedvességtől és figyelmességtől az ő szíve is mindig megtelt melegséggel.

Hazafelé sétálva látott egy fiatal lányt, aki a kutyáját sétáltatta, de az ebre rá se nézett, végig a telefonját bámulta. Anna néninek eszébe jutott az a kutya, amit még a férjével közösen hoztak el egy menhelyről, amikor a második gyerekük is egyetemre ment és elköltözött hazulról. Úgy szerették azt a kis torzonborz állatot, mintha csak ő is a sajátjuk lenne. Nem engedték ugyan fel a kanapéra – ne szőrözze össze -, de amikor sétálni vitték, sokat játszottak vele, futtatták, és csodálták az üde vidámságát.

Belépve az ajtón, Anna néni egyből a konyhába ment, bekapcsolta a rádiót és halk dúdolás mellett sütni kezdett. Sosem tartotta magát valami haj de ügyes konyhatündérnek, de a férje sosem tudott betelni a vaníliás gyümölcstortájával. Erre nagyon büszke volt.

Ebédre már nagyon elfáradt, egy kis kolbász kenyérrel épp elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy eldőlve a kanapén aludjon egy órácskát. Szeretett a kanapén szundikálni, de felkelni már kevésbé. Túl puha volt, ő pedig már rég nem volt olyan rugalmas, hogy könnyedén felpattanjon belőle.

A fürdőszobában bevizezte kevéske haját, és csavarókat tett bele, majd az előkészített kis kosztümbe bújt, csak ezután fejezte be a hajszárítást. Szeretett volna ma délután nagyon csinos lenni, vendégeket várt.

Csengettek, már ott is voltak: két gyereke és három unokája lépett be az ajtón, akik majd' feldöntötték a nagyikájukat örömükben. Nem voltak már épp kicsik, de még elég gyerekek ahhoz, hogy kimutassák érzelmeiket.

Mind leültek az ebédlőasztalhoz, amit Anna néni egymaga már nem használt. A tortán égtek a gyertyák, ők énekeltek, majd együtt fújták el őket. Anna néni férjének születésnapja volt, az első, mióta álmában örökre elment. Bár nem tartotta magát szentimentális öregasszonynak – ezek az ő szavai -, mégis úgy érezte, az elengedéshez szüksége van erre a kis ünneplésre.

Összepakolt, elmosogatott, letusolt, de nem bújt bele az előkészített hálóingjébe. A szekrényhez ment, mezítláb, lassan, és onnan kivette a férje egyik pizsamáját. Aznap este abban aludt, és róla álmodott, róla, akit annyira szeretett, és aki végtelenül hiányzott neki. De Anna néni tudta, hogy a gyerekeiknek és az unokáiknak még szükségük van rá, így reggel a szokásos időben ébredt, és a kissé lógós pizsamában kiment a konyhába, hogy feltegye főni a kávét.

Forrás: Shutterstock