Pszichológushoz járni nem ciki - nem törődni magaddal viszont igen!

Nekem egyikhez sem volt kedvem, úgyhogy fogtam magam, és szépen elmentem pszichológushoz. Először még anno, 22 évesen. Pechemre pont abban az utcában rendelt, ahol egy volt afférom is lakott, aki számomra az álomférfit jelentette... Mindig riadtan körbenéztem, mielőtt ajtót nyitott volna a pszichológus.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig jártam hozzá - kisebb-nagyobb megszakításokkal talán három évig. Szép, teli puttonnyal érkeztem: a repertoárban volt alkoholista apa, nagy adag önbizalomhiány és teljes kilátástalanság - csak a "szokásos" huszonéves problémák. Nem mintha az évek során bármiféle eredményt elértünk volna. Pedig úgy tűnt, mindent megtett, de vagy én húztam fel egy hatalmas falat, vagy ő volt rossz szakember. Fogalmam sincs.

Szerintem az sem segített, hogy kevesebbnek éreztem magam, amiért pszichológushoz járok, hiszen az ciki. Azért jártam hozzá, hogy önbizalmat szerezzek, de a gondolat, hogy lelki gyogyós vagyok, csak elvett tőlem.

Hiszen az ilyen emberek kevesebbek. Nyomorékok - gondoltam. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a huszonéves időszakom elején jártam, ezért gondolkodtam ilyen éretlenül.

Most van egy rákos apám, a belső bizonytalanságom már régóta tanyát vert bennem, és bár sok minden javult, az élettől új próbatételeket kapok - amikről tudom, hogy segítő kéz nélkül biztosan le fognak gyűrni. Már nem tartom cikinek a pszichológust. Valójában, aki képes így, arccal nekimenni a problémának, az máris elmondhatja magáról, hogy bátor. Mert mit látok magam körül? Elfojtást a köbön. Töménytelen mennyiségben.

Családi minták fogságában

Sok száz üveg sört és bort. Meg nem élt érzéseket. Elcseszett párkapcsolatokat. A család pedig már csak a cseresznye a habon. A legtöbbünket meg baromira nem tanították meg otthon az érzelmek helyes kezelésére. Úgy gondolom, még egy egészséges lelkű embert is próbára tesz az élet, hát még egy olyat, aki gyerekkorában több sebet kapott, mint szeretetet.

Őszintén szólva, nincs kedvem megkattanni. Az sem szimpatikusabb, hogy elveszítsem a játékot, és ne nyerjem meg a jobbik felemet, akivel szívesen megismerkednék már.

A szorongót, a bánatost, a megalkuvót már ismerem - és unom. Nagyon. Hiába vannak igazi, rendes barátaim, nem tudom elképzelni, hogy szakszerű segítség nélkül fejest ugorjak a mélybe. A rengeteg baj mellett pedig nincs erőm azon kattogni, hogy Jaj, mit fognak szólni? Azt hiszem, ez a korral is jár. Rájöttem, hogy nem vagyok UFO, csak egy normális ember, aki az átlagnál jóval könnyebben a szívére veszi a dolgokat.

Úgyhogy, ha te is azon aggódsz, milyen ciki lenne elmenni "dilidokihoz", hát közlöm, hogy otthon maradni - azon rettegve, mit szólnak majd mások - még cikibb. Ráadásul a pszichológus semmit nem tesz veled, csupán beszélget. Persze, kinek lenne kedve feltárni a legsebezhetőbb oldalát egy vadidegennek? De ha magadba fojtod, az bizony 5-10 év múlva megbosszulja magát. Talán túl pesszimista vagyok, de azt látom, hogy gyakorlatilag mindenkinek lenne legalább egy nyomós oka lelki gondozásra járni.

Úgyhogy, ha pszichológushoz jársz, máris többet tettél a boldogságodért, mint a többség. Ez egy olyanfajta bátorság, ami kevesekben van meg. Add meg te is magadnak az esélyt!

Nyitókép: Shutterstock