Azért szakítottál velem, mert utáltad, hogy okosabb vagyok nálad!

Ezért számomra tiszta horror volt, hogy a volt párom folyamatosan versenyezni akart velem.

Nem vagyok diplomás, legfeljebb tanult. De sosem voltam okoska, nem próbáltam mindenáron felhívni a figyelmét, ha valamit jobban tudtam nála. Eleinte talán ő sem teherként élte meg. Emlékszem, a kezdetekkor még meg is dicsért, hogy milyen eszes vagyok, és olyanokkal jött, hogy De jó, hogy nem vagy az buta lány, mint a többi! meg hogy Jaj, te mindenre tudod a választ!

Baj, ha okos egy nő?

Az utóbbit lehet szerelemmel telve, áhítatosan mondani - és gúnyosan is, műmosollyal az arcodon. Pedig ő sem volt hülye ember. Egy gyárban volt gépszerelő, ahhoz is kell ész. Mindig is azt hangoztatta: Egyszerű ember vagyok. Valóban nem folytattam vele nagy irodalmi estes beszélgetéseket meg tudományos vitákat. Viszont nagy ritkán bevallotta: Abszolút kulturálatlan vagyok, és ezzel arra utalt, hogy hiányosak az általános ismeretei.

De nem is kell mindenkinek felismernie Edvard Munch A sikoly c. képét, ahogy azt sem kell mindenkinek tudnia, hogy ki írta a Frankeinsteint. Ha mindenáron ezekről akartam volna csevegni, akkor kerestem volna egy művészetértőt.

Amikor ketten voltunk, nem is volt olyan vészes a helyzet. Bár akkor is szúrta a fülét, ha kijavítottam. Olyanokkal jött, hogy Muszáj mindenre tudnod a választ? Pedig őszintén mondom: segítő szándékkal pontosítottam, nem bántásból. Persze neki nem így jött le, és megkaptam: Nem baj, nekem ez így jó! Nem lehet mindenki olyan okos, mint te!

Nem fogom a buta libát alakítani!

Társaságban viszont még ennél is hamarabb megtanultam, hogy nem szabad kijavítani vagy egyáltalán, felhívni a figyelmét arra, hogy nem tud valamit. Olyankor csendben kell lenni. Egész pontosan: butának tettetni magam. Nehogy kiderüljön, hogy a nő okosabb a pasijánál. Legalábbis nálunk így volt

A barátait nem érdekelte más, csak a meló, a kocsik meg a sport. Na, és a disznó viccek meg egymás ugratása. Mind fennhangon hirdették, hogy tudatlan vagyok, de jó így nekem és hogy csak nyolc általánosom van, de büszke vagyok rá. De az abszolút kedvencem: munkásember vagyok, nem kell, hogy sok eszem legyen.

Hazudnék, ha azt mondanám, kezdetben nem volt jó érzés, hogy elismert. De csak az ismerkedési fázisban, mikor szeretnénk belopni magunkat a másik szívébe, szeretnénk, ha megerősítené az önbizalmunkat, vagy ha csillogó szemekkel nézne ránk. De aztán már egyenlő félként tekintettem rá, és nem izgatott, ki az okosabb.

Úgy szerettem, ahogy van. Csakhogy az idő előrehaladtával úgy tűnt, hogy szálka vagyok a szemében, ami a tudatlanságára emlékeztette. Végül aztán ez lett a vesszőparipája:

Végül oda jutottunk, hogy a lélekerősítő önbizalomfröccseimtől csak még rosszabbul érezte magát, és ez is egy szakító ok lett. Mikor azzal jöttem, hogy nekem csak a szerelem számít, hogy boldogok legyünk együtt, hogy jól kiegészítsük egymást - és nem baj, hogy mindenki másban jobb. Mint kiderült, ezzel sértettem a büszkeségét, mert nem úgy néztem rá, mint egy mindent tudó istenre.

A végén már ott tartottunk, ha megjegyeztem, milyen okos, leteremtett, hogy ne hazudjak. Amikor meg nem ismertem el, akkor pedig az volt a baja. Talán azt hitte, lenézem vagy szégyellem őt. Közben ő nézte le és szégyellte magát, csak rám vetítette ki. Ördögi kör volt, amelyből sokat tanultam, és azóta még jobban gyűlölök versengeni.

Nyitókép: Shutterstock