Levél a nagypapámhoz, akitől sosem tudtam elbúcsúzni

Megígérted. Azt mondtad nekem azon a bizonyos szombaton, amikor utoljára láttalak, hogy a következő hétvégén ismét találkozunk, és nyaralunk pár napot a Balatonon. Még mindig rettentő mérges vagyok rád azért, mert az a közös pár nap sosem jött el, és azért is, mert én voltam az egyetlen a családból, aki azon a végzetes reggelen nem volt ott veled. Az egyedüli, aki nem tudott búcsút venni tőled.

Sose fogom megemészteni, hogy tőled, legkedvesebb nagypapámtól soha nem tudtam tisztességesen elbúcsúzni. Jóvágású, kedves, csupaszív, egészséges ember voltál egész életedben, aki mindig megpróbálta az élet jó oldalát nézni. Mindig azt mondtad, a dolgok vagy csak fehérek, vagy csak feketék, és aminek be kell következnie, annak senki sem állhat az útjába. És a sors fintoraként pont veled történt meg mindez, bekövetkezett az elkerülhetetlen. Egy gyönyörű, forró nyári napon szívinfarktust kaptál, és többé már nem léteztél.

Sokszor pörgetem végig a fejemben a végzetes nyári délutánt, amikor a családdal nyaraltatok, majd anya felhívott. Azt gondoltam, a hétvégi részleteket beszéljük meg, mert hogy én is lementem volna pár napra. De nem a forró nyári programról akart beszélni, hanem arról, hogy egyik pillanatról a másikra eltűntél. Bementél a Balatonba, majd egyszer csak a stég felé meredtél, elborultál, és drága tested végleg elnyelték a hűs víz habjai. Azt hittem, anya csak viccel, és meg is akartam szidni, hogy ez bizony csúnya tréfa. De nem mókának szánta, hanem a rettenetes igazságot mondta el nekem.

Akkor fájdalmat éreztem. Szívbe markoló, borzasztó keserűséget, melyet elvesztésed okozott. Mára már – a helyzettel valamelyest megbékélve – kínzó csendet és ürességet érzek legbelül. Soha nem fogok tudni tisztességesen elköszönni tőled. Nem voltál ott az esküvőmön, és nem láthatod már egyik dédunokádat sem.

Még mindig tisztán emlékszem rád, mert a rengeteg jó emlék még mindig úgy él bennem, mintha csak tegnap történt volna. De lehet így volt a legjobb. Egy hosszas betegséget és egy sokáig tartó, szenvedő időszakot nem tudtam volna megemészteni. Hiszen talán könnyebb úgy elengedni valakit, hogy nem látjuk egészségének romlását, nehezebb napjait és kiszolgáltatott állapotát. A halál rettenetes dolog, főleg akkor, ha hirtelen ragadja el az embert az élők sorából. Így, hogy nem szenvedtél egy percig sem, talán jobb volt neked.

Én hiszek abban, hogy egy jó helyre kerültél. Remélem, onnan, ahol most vagy, és ahol tengernyi fény ölel körbe, mindent látsz, ami velem kapcsolatos. Bízom benne, hogy mindenre, amit teszek, és ahogyan élek, büszke vagy, és olyan ember vagyok, amilyennek mindig is látni akartál, és akit mindig is neveltél belőlem.

Nyitókép: Shutterstock