Más szemében a szálkát is meglátod, de a sajátodban a Tüzép-telepet sem

Anyja fia... Ugyanaz a nagyképűség, ki, ha én nem stílus, mindig ő az okosabb, sőt az egyetlen, akinek igaza lehet. Mert ő tudja, és a baj épp az, hogy mások meg nem. Én sem. Senki. Egyébként is, példát vehetnék az anyjáról, aki soha nem kritizálta, aki elfogadta úgy, ahogy van, aki megtett érte mindent zokszó és kérdés, feltételek nélkül. Kioktatás nélkül. Ez utóbbit értelemezni sem tudom, hiszen ő az, aki mindig mindenben kioktat.

Semmit nem tudok elég jól csinálni. Persze nem rossz, ahogy én végzem el a feladatot, de mi lenne, ha... Főzni egyáltalán nem tud, de abba is beleszól, mert ha esetleg még apróbbra vágnánk a hagymát, a pörköltbe tennénk ezt, a főzelékbe azt, vagy lehetne az is, hogy nem azt főzünk, amit én kitaláltam, ami persze tökéletes, de van egy jobb ötlete. Mindig van... Amúgy is, mi ez a többesszám? Miközben a konyhába csak kritizálni teszi be a lábát. A konyhába is. Kísértetiesen emlékeztet a sajt anyjára, aki egész nap a hátsóját mereszti, miközben a papucs férjét ugráltatja. Szerencsétlen apósomnak egy szava sem lehet.

Na persze, ha döntésekről van szó, akkor mindentudó uraságnak sincs szava, akkor döntsek én, az apja sem szokott ezekbe belefolyni, ő sem szeretne, ha egy mód van rá. Én jobban értek az ilyesmihez. Mármint a döntéshez, amit, ha nem jól sül el, majd ő megkritizál, hisz tudta, hogy neki kellett volna, de én folyton panaszkodom, hogy elnyom, gondolta ad egy kis teret, de kár volt. Ezt is elcsesztem.

Legszívesebben elválnék, de sajnálom szerencsétlent, nélkülem elveszne, mehetne vissza az anyjához... És az az igazság, hogy szeretem - hallgatom barátom feleségének panaszáradatát, és csak egy kérdésem van:

Hú, apja lánya... Ugyanaz az agresszió. Letámadja az embert, mindig, mindenben győzni akar, pedig nincs is jutalom. Mindig az övé kell legyen az utolsó szó, mert az ő családja ebben is, meg abban is nagyon profi, diplomások, sikeresek, nyelveket beszélnek, vezető beosztásúak. És lássuk be, hogy az enyém egy kedves, de végtelenül egyszerű és tanulatlan emberek gyülekezete. Neki köszönhetem, hogy ki tudtam törni abból a közegből. Na jó, anyám nem kedves, ő egy szörnyeteg, de apámat bírja, viszont szegény olyan kis cukin buta, egy jószándékú papucsállatka, példaképnek alkalmatlan.

Amúgy sem érti, mire veri magát annyira az anyám, a 8 általánosától olyan baromi okos? Komolyan, róla kéne példát vennie, mikor egy tisztességes ételt elkészíteni se tud, akad ki, pedig sosem kértem, hogy vegyen róla példát. Minek szólok bele a főzésbe, kérdezi, ilyen előélettel, tudva ráadásul, hogy az ő anyja meg profi szakács? Még, hogy anyám sóskája jobb... egyáltalán, ki eszik ilyen vackokat, degradálja az egyik kedvenc főzelékemet és az anyámat egyszerre. Ha anyám főztjét akarom enni, menjek haza hozzá és egyek, de neki ne kérjek el recepteket, mert az étel megcsúfolása lenne, ha elkészítené bármelyeiket. Az ő konyhája nem menza.

Azt mondja, sosem vagyok őszinte, de ha elmondom, amit érzek vagy gondolok, akkor szándékosan sértegetem, az egész szerinte nem szól másról, csak hogy bántsam. Szóval, ne szólj szám... De ha hallgatok, akkor titkolok valamit, sőt mindent, van valakim, amúgy sem ismer, 10 év után sem tud rólam semmit, olyan vagyok, mint akinek nincs múltja. Minden beszélgetés arra megy ki, hogy konfliktus legyen, vita, majd veszekedés, mert csak feszültségben érzi jól magát, ahol lenyomhat, megmutathatja, miért vagyok rossz, hibás, lelki sérült.

Ami amúgy nagyon bosszantja, - mert szerinte az egész annak köszönhető -, hogy ő engem nem érdekel, magasról teszek az érzéseire, a fájdalmára, naná, hogy mindig nyugodt vagyok. Én meg közben erősen gondolkodom, hogy szakítanunk kéne, mert elegem van ebből a szappanoperából. De sajnálom, mert egy érzelmileg éretlen, szerintem borderline-os, ragaszkodó, de bizonytalan, a lelke mélyén ötéves kislány, aki még mindig az apja szeretetéért és figyelméért küzd. És mert szeretem, nagyon szeretem - mondja a férje, aki gimi óta a barátom. Nekem pedig megint csak egy kérdésem van:

Azt mondják, szeretet=elfogadás. De, ha ennyi rosszat fedezel fel a másikban, és ez a sok borzalmas tulajdonsága annyira bosszantó és elviselhetetlen számodra, hogy újra és újra veszekedned kell miatta, akkor felmerül a kérdés, szereted őt egyáltalán?

Könnyű a másik szemében meglátni a szálkát, de vajon a sajátodban miért nem veszed észre a fatelepet? Egyáltalán, miért keresed benne a hibákat, miközben az fel sem merül benned, hogy te sem vagy tökéletes? Vagy fordítsuk meg: ha szeretett társad szóvá tesz valamit, miért nem gondolkodsz el azon ahelyett, hogy rögtön első számú ellenségeddé nyilvánítanád?

A kritika fáj, s meg merem kockáztatni, hogy aki kritizál, abban nincs jószándék, de vajon az az ember, akivel az életedet összekötötted, biztosan ezzel a céllal mondja el az őszinte véleményét, ad tanácsot, beszél az érzéseiről? Mi az erősebb, a szeretet, szerelem, amit életed párja iránt érzel vagy az egód, ami azonnal védekezésbe megy át, ha éppen nem dicséretet kap?

Ha visszatekintesz az elmúlt néhány veszekedésetekre, ha kicsit józanul, még csak nem is teljesen reálisan nézel benne a saját szerepedre, kimondott szavaidra, mondataidra, te mit gondolsz magadról, könnyű veled élni? Lennél a saját házastársad?

Nyitókép: Shutterstock