Néha meg tudnám egyedül váltani a világot, máskor meg szorongok, mint egy kislány

Eddigi életem során elég sokat voltam egyedül, így megtanultam, hogy így is feltaláljam magam. „Azért mert szingli vagy, még nem kell otthon ülnöd" – ez volt a filozófiám és kipróbáltam mindent, amihez csak kedvem volt. Volt, hogy fogtam magam, beültem a kocsiba és meg sem álltam a Balatonig vagy a Velencei-tóig, rendszeresen elmentem egyedül moziba vagy kimentem a strandra, sőt, egyszer még Spanyolországba is elutaztam három napra.

Az elején persze még volt bennem egy kis rossz érzés, vajon ki mit gondol, de aztán már nem érdekelt. Még így is sokkal jobb volt a helyzet, mint amikor évekkel ezelőtt nyáron otthon ültem és amiatt szomorkodtam, hogy biztos mindenki a vízparton van, csak én gubbasztok itthon magányosan. Akkoriban még nem volt bátorságom kimozdulni a komfortzónámból, és óriási feszültséget okozott bennem az, hogy szívesen mentem volna valamerre, ugyanakkor megbénított, hogy nem volt kivel. Sok szinglit ismerek, aki nem szívesen mozdul ki egyedül, mert lehangoló, hogy nincs kivel megosztani az élményt. Ezt megértem, ugyanakkor azt gondolom, hogy azért, mert nincs párkapcsolatunk, még nem kell megfosztanunk magunkat attól, hogy új dolgokat tapasztaljunk meg.

Van azért egy-két dolog, amit én sem szívesen csinálok egyedül. Például a hideg kiráz a gondolatra, hogy szombat este beüljek egy zsúfolt étterembe, ami tele van párokkal és családokkal, de bulizni sem voltam még társaság nélkül, holott sokaknak ez nem okoz problémát. A tavaly szilvesztert egy ismerkedős buliban töltöttem, ott több olyan férfival beszélgettem, akik egyedül jöttek le a szórakozóhelyre. A barátaik mind a családjukkal ünnepelték az újévet, ők pedig nem akartak egyedül otthon ülni. Nagyon felnéztem rájuk, hogy ennyire bevállalósak, nekem ez már nagyon komfortzónán kívüli lett volna. Nekem kellett a lelkemnek, hogy ott legyen egy barátnő, egy biztos pont, akihez szólhatok, akivel kölcsönösen ott vagyunk egymásnak, ha szükség van erre.

S bár nem gondoltam volna, de úgy tűnik, az is nagyon ijesztő, hogy elmenjek egy csoportos túrára, ahol alig ismerek valakit. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért, mi baj történhet, és folyamatosan az lebegett a szemem előtt, hogy mi lesz, ha majd senki nem szól hozzám, ott állok egyedül a tömeg közepén és magányosabbnak fogom érezni magam, mint valaha? Tudtam, hogy ennek nagyon csekély a valószínűsége, de csak nem tudtam szabadulni ettől a képtől, miközben nagyokat csodálkoztam magamon, hogy azt hittem, már bármire képes vagyok egyedül, erre egy túra kifog rajtam.

Akkor jöttem rá, hogy mennyire félek az olyan helyzetektől, ahol fennáll a veszélye annak, hogy nem tudok senkivel kapcsolódni, egyedül maradok, ignorálnak, észre sem vesznek, és bebizonyosodik, hogy nem vagyok elég jó másoknak és magamnak sem.

Én nagyon küzdök az ellen, hogy a szingliség ne legyen egy stigma és ne kelljen magam rosszul érezni amiatt, mert barát vagy barátnő nélkül jelenek meg valahol, ugyanakkor a szívem mélyen nyilván én is jobban örülnék, ha nem egyedül kellene megváltanom a világot.

Nyitókép: Shutterstock