Nem azért takarítok, mert nincs más választásom. Számomra ez az álommeló!

A szüleimtől azt tanultam, hogy semmilyen munka nem szégyellnivaló. Az a szégyellnivaló, ha valaki nem akar megdolgozni a betevőért. Talán ez is közrejátszik abban, hogy

Már gyerekként is kicsit más voltam, ami a tisztaságot és rendet illeti. Míg a legtöbb óvodás társam simán játszott otthon – esetleg az ágyra felmászva – a homokozós ruhájában, én már ennek a gondolatától is rosszul voltam. Ha hazaértünk, nekem biztosan az volt az első dolgom, hogy tiszta, otthoni ruhát húztam és alaposan megmostam a kezeimet, arcomat... nyáron még a lábaimat is.
Kamaszként sem kellett soha rám szólnia a szüleimnek, hogy tegyek rendet a szobámban, ugyanis akkor már én takarítottam az egész lakást. Nem azért, mert ezt várták el tőlem otthon, hanem azért, mert nekem így volt komfortos, és ez akkor sem változott, amikor elköltöztem és dolgozni kezdtem – akkor persze még nem takarítóként.

Később, amikor férjhez mentem és megszületett a gyermekem, mindenki azt mondta, erre már úgy sem lesz időm. Ám ez nem idő vagy energia kérdése nálam. Ha kellett hajnali kettőkor sikáltam ki a kádat vagy takarítottam a sütőt. Mert, ha nem volt a lakásban teljes rend és makulátlan tisztaság egyszerűen képtelen voltam aludni – hiába estem össze majdnem a fáradtságtól.

Flepniből hivatás

Egy idő után már a férjem is aggódni kezdett, és bevallom, kicsit már én is furán éreztem magam, amikor bárhova elmentünk, én mindenhol azt lestem, mit lehetne takarítani - még a nyaralásra is vittem a fertőtlenítőszereimet... Aztán megvilágosodtam! Miért ne lehetne a mániám a hivatásom? Így elhatároztam, hogy amikor a kisfiam óvodába megy, én nem térek vissza a régi munkahelyemre, hanem teljesen átadom magam a takarítás iránti szenvedélyemnek.

És hogy a sors is engem pártolt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy születésnapon az egyik ismerősünk pont arról panaszkodott, hogy nem talál megfelelő embert az irodájuk takarítására. Jelentkeztem a feladatra, innentől pedig az események felgyorsultak. Ma már ezzel keresem a kenyeremet, és amellett, hogy imádom, sokkal több pénzt viszek haza, mint a korábbi munkáimmal.

S hogy szégyellem-e, amit csinálok? Nem! Én nem azért takarítok, mert nincs más választásom. Mert nem tanultam, mert nem értek máshoz, mert nehéz helyzetben vagyok, mert kell a pénz. Sokan furán néznek rám, amikor a márkás cipőmben és a drága táskámmal a vállamon azt mondom, hogy takarítónő vagyok. De számomra ez hivatás, szenvedély, amit örömmel csinálok!

Beáta történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock