Az eszem legyőzte a szívemet, már nem küzdök érted!

Sosem tudtam volna meg, hogy milyen erő lakozik bennem. Igaz ugyan, hogy arra nem volt elég, hogy én mondjam ki a végszót, én tegyek pontot a történet végére. De arra igen, hogy túléljem a kapcsolatunk halálát. Amikor már nem voltál velem, először csak az űrt éreztem, amely sokáig megmaradt utánad. Bár működött bennem a túlélési ösztön, mégis megrémültem attól, milyen élet vár rám nélküled. Egyedül hagyva, lelkileg összetörve kellett felállnom és nekivágnom az ismeretlen, félelmetes világnak...

Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy elhagyjam a kényelmes önsajnálatot, amiben semmit sem kellett tenni magamért. De meguntam a szánakozó, részvétteljes arcokat, amiket magam körül láttam. Elég volt. Azt akartam, hogy idővel jobb legyen, így hát kitűztem az első célom: megtenni az első lépést, amely távolabb vezet tőled.

Sikerült. Képes voltam otthagyni azt a helyet, ahol jól éreztük magunkat, ahol boldogok voltunk. Elindultam egy másik irányba, amerre még nem jártam azelőtt. Visszatért az életkedvem, kinyíltak a szemeim, és olyan dolgokban is megláttam a szépséget, amiknek az égvilágon semmi közük nem volt hozzád. Minél inkább nőtt köztünk a távolság térben és időben, úgy lettem egyre boldogabb. Visszataláltam saját magamhoz: ahhoz az emberhez, aki előtted voltam.

Porba döntöttél, összetörtél, amikor elhagytál, de ha nem teszed meg, akkor soha nem tudtam volna meg azt, amit most tudok: azt, hogy nélküled is van élet, és egyedül is megállok a lábamon. Ez a csata adta vissza az önbecsülésemet, ezért egy percig sem gondolok rád haraggal. Köszönöm, hogy együtt lehettünk - de most már elfelejtelek, és megkeresem azt a nőt, akivel egy életre boldoggá tehetjük egymást.

Nyitókép: Shutterstock