Hagyom, hadd fájjon a múló szerelem

Igen, szenvedek, mert élek, érzek, és próbálok elengedni. Nem benne csalódtam, nem is a kapcsolatokban vesztettem el a hitemet - csupán magamat nem értem. Van, amiért megéri áldozatot hozni. Én mindig az hiszem: ez az az alkalom, most kell lentebb adni, most kell kompromisszumot kötni. Aztán a végén kiderül, hogy mégsem - nem érdemelte meg.

És kérleltem magamat is, hogy ne kezdjem elölről, - de nem hallgattam a lelkem szavára. Ordított a hang a fejemben, de a gyermeki naiv optimizmusom erősebb volt. Mások talán azt mondják rám, nem vagyok még elég érett. Persze a külső szemlélő számára minden egyszerűbb. Egyszerűbb tanácsot adni, és egyszerűbb ítélkezni is. Vagy azt mondani, hogy: „Hé, csajszi! Elég lesz már a rinyából, az a pasi nem érdemelt meg téged!"

Igen, tudom. Tudom, hogy nem érdemelt meg - pont ezért fáj ennyire. Ezért zavar a tudat, hogy most is hagytam magam. És hogy egy tisztességes sírást nem tudok magamból kierőltetni. Ezért zavar, hogy nem értenek meg. De talán nem is kell. Mert ez az én életem, minden zivatarával, vulkánkitörésével és minden csendes, napsütötte napjával együtt.

Talán jobb lenne a világ, ha nem törnénk pálcát egymás feje felett. Ha több lenne bennünk az empátia. Ha egy egyszerű szakítás után nem jönne mindenki az unalmas közhelyekkel. Mert nem erre van szükségem. Nem az okoskodásra, a "majd én megmondom a frankót" emberekre. Nem kell semmit sem mondani.

Sokan olyan könnyen elfelejtik, hogy mind voltak tinik és huszonévesek. Megéltek mindent, amit meg kellett, amit kijelölt nekik a sors. Hát hadd éljem meg én is úgy, ahogy a lelkem ezt fel tudja dolgozni! Ha arra van szüksége, akkor hagyom, hogy szenvedjen. Nem engedem el teljesen a gyeplőt, de tudom, hogy kell neki a gyász időszak is. Belefeledkezem ebbe a veszélyes szerelmi bánatba, ami megéget, fojtogat, és én csak levegőért kapkodok. Én így élem túl. Ha égnie kell, akkor égjen porrá! Ha temetni kell, akkor olyan mélyre, hogy soha senki ne találja meg!

Nyitókép: Shutterstock