Szerelmed nyomai az arcomon...

Te fested rá a színeket: érzéseid, gesztusaid színpalettáiról gondosan vagy gondatlanul válogatva. Impresszionista vagy szürrealista kép lesz rajta a nap végére - attól függ, hogy miként bánsz vagy viselkedsz velem a nap huszonnégy órájában.

Kedvességed vonalat fest a szám köré, mosolyt mélyít az arcomra, szavaidtól szemem körül vidám ráncok futnak a világba. Tekinteted rózsaszín pírba borítja bőröm, sápadtságom messzire űzi. Olykor értetlenül nézem tetteidet, olyankor a szemöldököm íve megtörik, és csíkokat festesz a homlokomra, vagy épp gyermeki ártatlanságot vonnak mozdulataid a szemembe.

Ha szomorúvá teszel, és ecseted felsérti a lelkem, az arcom minden része megnyúlik, árnyékok vetülnek rá, a ráncok elmélyülnek. Szemem csillogása megtörik, fényét veszti, s könnyeket festesz rá, víztiszta festékkel. Ha ártasz nekem, dühömmel sötét lázrózsákat festesz az arcomra, a félelem nyúlós, szürke festékével öregíted bőröm, íriszem elsötétül, démonivá válik. Vonásaim megkeményednek, ajkaim összeszorulnak, pedig nemrég még csókjaidtól voltak duzzadtak. Ilyenkor nem törhet utat hozzám a szád érintése, és messzire löklek. Árulónak nevezlek, mert nem ezt ígérted! Ilyenkor kézzel kened a festéket, nem figyelve mozdulataid durvaságára, ujjaid mennyire mélyednek belém.

Szóval tudd: ezeket a képeket viszem magammal az álmaimba, ahol azt álmodom, hogy lemosom a festéket magamról, és én festem az arcomra az érzéseimet, tőled függetlenül. De ébren még nem vagyok elég bátor. Még nincs bennem elég mersz magamat szeretni, kezembe venni az ecsetet, és soha ki nem adni belőle. Mert még szeretlek. De ha eljön az idő, nevető sárgákkal fogok rá festeni, amit a szabadsággal napszínűvé keverek. A függetlenség színei fognak ragyogni rajtam. Piros egy csepp sem lesz rajtam. Legalábbis olyan piros nem lesz soha többé, mint ütéseid nyoma a bőrömön...

Nyitókép: Shutterstock