Húzlak, vonszollak, keresztül az életemen...

A mozdulat bőrt és húst tépne le a tenyerünkről, jajdulva görnyednénk a fájdalomtól, vérünk a padlóra hullana. Jó ideig nem lenne olyan kapcsolat, ami kötésként begyógyítaná sebeinket... Nem tudnánk máshoz érni, hiszen a nyers idegek tiltakoznának a kezeinkben, és felszisszennénk: tudomásul kell vennünk, hogy ez még nagyon fáj, még nem állunk készen.

Ezerszer engedtelek volna már, talán volt is pár nap, amikor nem gondoltam rád, de amint beszippantott egy pillanatnyi üresjárat vákuumja, felbukkantál a szívemből, és megtöltötted a bensőmet magaddal. Löktelek, toltalak, de te kiirthatatlan maradtál. Megrántom a kezem, de a kötél nem ereszt. Azt kérdezem magamtól: akarom egyáltalán, hogy elszakadjon? Hogy soha többé ne legyél bennem? És te? Miért nem ereszted? Neked miért kényszer, hogy - ha csak villanásnyi időre is - jelen légy az életemben?

Honnan jön a torkomba felkúszó keserű íz, ha a múlt mély kútjába nézek, amelyből felbukkan az arcod? Nem kell, hogy a neved kiáltsam - jössz kéretlenül, hívatlanul, én pedig a gyomrom mélyéről feltörő érzés ellen védtelen és fegyvertelen vagyok.

Hibáztam. Hibáztunk. Hogy az volt-e a hiba, amit egymás ellen követtünk el, vagy az, hogy gyávák vagyunk magunk mögött hagyni a régmúltat, és sebzett kezeinket egymásba kulcsolva még mindig vágyjuk egymást, nem tudom. A kérdés megválaszolatlan marad, az egyre növő távolság pedig esélyt sem ad az újrakezdésre. Mikor virrad fel az a nap, amikor már nem érzek semmit, ha eszembe jutsz? Amikor az együtt töltött idő emléke nem nyomja el a jelen lehetőségeit? Mikor burkolja be csupasz lelkemet a felejtés vaskos köpenye? Mikor eresztjük el a köteléket, hogy végre képesek legyünk sebek és fájdalom nélkül új életet kezdeni?

Nyitókép: Shutterstock