A szerelem nem lángolás vagy őrült szenvedély, hanem két ember szentséges összekapcsolódása

Ebben az a jó, hogy amikor az agyam kiürül mindentől, klassz inspirációim, meglátásaim születnek. Így volt most is. Néztem a férjem holmijait és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok. Milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen szerelemben, szeretetben, családban élhetünk együtt.

Valamikor kislánykoromban volt egy elképzelésem a szerelemről. Semmi meglepő nem volt abban, amiről képzelegtem: olyan képet alkottam róla, amit a környezetem, a külvilág elém tárt. Évtizedeken át arra fókuszálva, olyan szerelmet kerestem.

Nyilván volt részem benne, de akkor még nem tudtam, hogy ez a lángolás, ez az őrült szenvedély nem szerelem. Viszont mivel más mintám nem volt, hát csináltam tovább, mert mindenki más is így csinálta. Valahol belül viszont mindig azt éreztem, hogy valami nem jó. Ízekre szedtem magam, tízszer, százszor, ezerszer. Vádoltam magam, hogy miért nem jó nekem semmi? Sehogy sem értettem. Csak annyit tudtam mindig, hogy amit érzek, az nekem nem jó. Nem volt jó az állandó lobogás, a folytonos magas hőfokon égés. Nem éreztem jól magam a torkomat és a gyomromat szorító, fullasztó érzésektől. És nem, nem volt jó, hogy megállás nélkül repdestek azok a bizonyos pillangók a hasamban.

Folyton felfokozott állapotban léteztem. Nem tudtam normálisan enni, aludni, és csak arra a bizonyos másikra tudtam gondolni. Játszmák és játszadozások tömkelege volt jelen ezekben a kapcsolatokban. Olaszos kirohanások, ahol mindig bizonygatva volt: minden kapcsolatban vannak viták. Persze, ezeket akkor még nem tudtam.

Aztán egyszer kinéztem ebből az egészből és csigaházba vonultam. Keresgélni kezdtem, mi bajom van? Vagy, ha van, akkor miért? Kutakodni kezdtem szerelem témában. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez az egész csak ennyi: hormonok játéka és egyebek, melyekről mindenhol olvastam. Valahol belül, mélyen, teljesen mást éreztem az egészről. Azt, hogy a szerelem, az valami misztérium. Két ember szentséges összakapcsolódása.

Mindig az apai nagyszüleim jutottak eszembe, hogy ők mennyire egyek voltak. Szavak nélkül értették egymást. Nem volt az a fajta lángolás köztük, amiről az előbb írtam, de az összetartozásuk olyan eltéphetetlen, olyan nyilvánvaló volt, amilyet másoknál nem tapasztaltam, bármennyire lángoltak is. Erre kezdtem figyelni. Hogy ők vajon mit csináltak másképpen?

Nekik is voltak vitáik, de valahogy még azok is simulékonyak voltak. Akkor még nem értettem. Most, hogy férjnél vagyok, és azzal az emberrel élek együtt, aki a valódi társam, most már értem. Nyilván, a kutakodásaim eredményeképpen már vártam erre a fajta összetartozásra. De egészen más gondolatban tenni valamit és egészen más megtapasztalni. Így hát ültem a nappaliban, és hálát adtam azért, hogy megélhetjük ezt az egészet.

Szerintem a szerelem csöndes és mély nyugalom. Valami nagyon teljes örömmel, amiben óriási erő rejlik, és mégis ott van a fizikai vágy is, de nem ösztön szinten, mely lázban tart.

Rácsodálkozással és ugyanakkor bizonyossággal, hogy milyen ritka kincs egy ilyen találkozás, összekapcsolódás. Nincs benne dráma, csak végtelen természetes egymásba simulás. És ez az egész mégis szenvedélyesebb, mint bármilyen puszta fizikai vágy. Mert teljes.

Van ebben az összetartozásban az elfogadásnak egy egészen különleges foka, ahol már magától értetődő természetességgel fogadjuk el önmagunkat és a másikat. S ezért nincsenek parázs viták, mert mire kialakulnának, már megelőzzük azokat. És jelen van a bizalom olyan óriási foka, amit elképzelni sem tudtam soha, hogy ennyire lehet bízni egy másik emberben.

Az én hitem szerint csak akkor tud két ember így összekapcsolódni, ha tudatosságban, önismeretben ugyanott tartanak. Ha közös a cél, az akarat, ha egy irányba, együtt toljuk a szekeret. Ha régebben történt volna ez, féltem volna, hogy elveszítem magam egy ilyen történésben, és féltem volna a kötődéstől. De már tudom, hogy éppen ellenkezőleg.

Nyitókép: Shutterstock