A játszmázás pszichológiája...

Néhány éve, egy meleg nyári este az akkori barátommal, Mátéval volt erről egy tartalmas beszélgetésünk egy hosszú pingpongozás közepette, a kapcsolatunk kezdeti szakaszában. Világéletében imádott pingpongozni, én nem voltam benne túl jó. Elkezdtünk játszani. Az elején pontosan olyan voltam, mint minden kezdő, de élveztem a játékot.

Már jó ideje játszottunk, mikor Máté egyszercsak vérszemet kapott, elkezdett szóban osztogatni, engem is meg a teljesítményemet, én erre akaratlanul is feszültebb lettem, éreztem, hogy fokozatosan kiélesedik a figyelmem, jobban fókuszálok, javult a reakcióidőm. Egyre jobb lett a játék dinamikája, mire Máté hirtelen megállt, nem ütötte vissza a labdát, elgondolkozott, rámnézett és azt mondta: "Ez de szomorú..." Kérdezem, micsoda? "Hogy akkor kezdesz jobb lenni, mikor elkezdelek oltani." Aztán folytatta, hogy ilyen vagyok a párkapcsolatokban is: nekem az kell, aki megadja az esélyt, de csak annyira, hogy ne érjem el teljesen és továbbra is akarjak utána futni, hogy aztán megint elérjek arra a pontra, ahol a másik újra arrébbtolja a célszalagot. Nem tudom, ezt miből szűrte le, ekkor még nem ismertük annyira egymást, és soha nem kérdezett a kapcsolati előzményeimről. Hogy nem mert, vagy csak nem akart, nem tudom, mindenesetre ezzel a témával érdekes dologra tapintott rá.

A játszmázás bizony ott van az emberi kapcsolatainkban. Ennek a konstruktív formája arra jó, hogy ezzel is többet megtudjunk magunkról, a képességeinkről, feszegessük a határainkat. Az ismerkedés szakaszában azért van jelentősége, mert a játékosság lendületet ad neki és mert ezzel is ki lehet puhatolni, mennyire illünk össze.

És bármennyire furán hangzik, vannak, akik tényleg ezzel tesztelik, hogy komoly-e iránta az érdeklődésed. Biztos mindenki találkozott már ilyen személlyel, akinek lételeme a játszmázás és ebben a módszerességet már tökélyre fejlesztette. Én is ismerem azt a férfitípust, aki úgy versenyezteti magát, mint egy három árajánlatos közbeszerzést. És amikor azt hiszem, már találkoztam született játszmázókkal, az univerzum beint és megmutatja: a játszmázást igenis lehet a végletekig fokozni és 19-re lapot húzni!

Van, akinél a játszmázásra való hajlam alapvető személyiségvonás, mások a korábbi csalódásaik miatt lesznek óvatosabbak és kezdenek taktikázni – és ezek együttesen is fennállhatnak. Ahelyett azonban, hogy belebonyolódnánk a tyúk és a tojás kérdésébe és elítélnénk ezt az embertípust, inkább megpróbálom megérteni a játszmázás pszichológiáját.

Hogy ez hogy néz ki a gyakorlatban?

Az elején hagyja, hogy te tedd meg az első lépést. Lehet, hogy korábban már sok más burkolt módon jelzéseket küldött, de úgy alakítja, hogy te lépj először nyíltan. Ettől függ, ő hogy reagál rá, és ezután minden lépésnél mérlegelni kell, hogyan tovább, a variációk száma beláthatatlan, mint a 3D-s sakkban. Kiszimatolja az erősségeid, a gyengepontjaid, miközben te próbálsz ráérezni az észjárására. Ő már hat lépéssel előtted jár, az összes lehetséges forgatókönyv úgy létezik a fejében, mint gondosan felépített architektúrák. Aztán jön a finomhangolás.

Azokra a területekre kezd koncentrálni, amikben úgy látja, gyengébb vagy, keresi a holtpontodat, hogy majd egyszer úgyis elrontod. Ha mégse, akkor gyorsít a tempón, összezavar, hogy egyre nehezebben találd ki, mit lépsz következőnek és ez így megy addig, amíg azt se tudod már eldönteni, tart-e még a játék. Itt már arra kíváncsi, hogy viselkedsz akkor, amikor tudod, ez a végjáték, és hogy mi fér még bele abba a pillanatba, amiről tudod, ezen múlik minden. Mikor azt hiszed, hogy vége, kiderül, hogy mégse...

Akkor újra összeszeded magad, megint próbálkozol, és ez még párszor megismétlődik. Ha komoly az érdeklődésed, próbálsz hinni abban az 1%-ban, hogy még versenyben vagy, közben egyre jobban megtörsz. Egy idő után úgy tűnik, nincs jó lépés, patthelyzet van, ott van annak az érzése, hogy már nincs ráhatásod az eseményekre: beáll a tanult tehetetlenség állapota. Csak reméled, hogy nem esel össze a célszalag előtt, amit egyébként mindig oda helyez, ami a holtpontod. Ez a lassú kifárasztás módszere. Persze ez is csak az arra érzékeny személyiséggel játszható.

Szürreálisan hangzik, ugye? A taktikázásban zajló mechanizmusokat ennyire érzéketlenül kivetíteni a kapcsolatokra? Elvégre itt belép az emberi tényező, az érzelmek, amik mindent felülírhatnak – leginkább a józan észt...

És az van, hogy a szeretett férfiért én mégis vállaltam, hogy kevésbé gyakorlott játszmázóként felülök a fenti hullámvasútra, belemegyek a játékba, ha ez az út vezet hozzá, vállalva azt is, hogy utána még sokáig émelyegni fogok. Így is lett: ekkora érzelmi kimerültséget még soha nem éreztem.

Évekkel ezelőtt ismertem meg, az első perctől kezdve olyan magával ragadó jelenség volt, aki, ha játékra hív, nem tudsz neki nemet mondani. Nem tiszta magad előtt se, milyenek az esélyeid nála, de gondoskodik róla, hogy a figyelmed csa rá irányuljon és játékban akarj maradni. Tökéletesen értett hozzá, hogy mindig bizonytalanságban tartson, szándékosan kétértelmű jelzéseket küldött, hogy mire megértem, ő már a következő lépését készíti elő. A magam részéről az ilyen játszmákban azt éreztem a legkegyetlenebbnek, amikor azt az illúziót kelti, hogy vége, aztán úgy viselkedik, ami az ellenkezőjét igazolja. Én ezt először naivan szó szerint vettem, aztán pár ilyen kört megtapasztalva megértettem, egy játékoskedvű pasinál még ez a kijelentés sem feltétlenül az, aminek látszik.

Ha valaki olyannal találkozunk, aki őszintén vonz minket, megpróbáljuk a legjobb formánkat hozni. Hogy kit mi hajt, amikor a jobb teljesítményről van szó – egy szerető, támogató közeg, vagy ha negatív impulzusokkal terhelik – mindenki maga döntse el. Meddig lehet kimaxolni a játszmázást, mikor nem a pályánk mozgunk, hanem érzelmekről van szó és emberek sérülhetnek? Amikor az ismerkedés során valaki nem teszi egyértelművé még a kapcsolati státuszát sem, az már meghalad egy morbid szintet.

Ahogy teljesen más ezeknek a játszmáknak a súlya és a kimenetele is húszévesen, mint egy későbbi életszakaszban, amikor már olyan kérdések vannak napirenden, mint a házasság, gyerekvállalás... És tesztelhetjük a végletekig, mennyire komoly a másik érdeklődése, de ha akarunk valamit, egy ponton tudni és merni kell ezt kinyilvánítani és kiteríteni a lapjaid. A játszmázó ember ezt sajátos eszközökkel mutatja ki, de azt mondják, amíg foglalkozik veled, addig érdekled. Ha azon kapod magad, épp egy ilyen embertől dobbant meg a kis szíved, nem tudsz mást tenni, mint befogadod ezt az érzelmi hullámvasutat.

Ha tudod, mit akarsz és ettől nem térsz el, bármi történik, önazonos vagy, hosszú távon jól kell alakulnia. Vannak ugyanis emberi játszmák, amelyekből már nem csak tanulni akarunk, hanem célba érni. A notórius játszmázók figyelmébe: amikor az igazán fontos dolgokról van szó, kérdezd meg magadtól, mire irányul pontosan a folyamat, nehogy a játékos kedvedben ne lásd meg, hol van az a pont, amíg még biztonságos a játéktér...

Pálffy Réka

Nyitókép: Shutterstock