Csodálatossá tetted a gyerekkoromat, nagypapa, örökké emlékezni fogok rád

Ez utóbbi úgy nézett ki, hogy papszi ült a kedvenc foteljéban. Ez a fotel a nappaliban volt, a dohányzó asztal jobb oldalán. Szemben a tévé, előtte egy kevés hely. Mellette a másik oldalon a szekrénysor, még kisebb hellyel. Szóval, papszi ült ott látványosan. Soha nem felejtem el, mindig fehér atlétában és kék melegítő gatyában volt. Nem hívhatom nadrágnak, az a tipikus akkori kék gatya volt. Mindenki ilyet hordott. Szépségversenyt nem lehetett volna nyerni vele, de rém kényelmes darabnak bizonyult. A lábán kárómintás, szürke-barna zokni. A nyakában vékony aranylánc, rajta egy négyzet alakú medál.

Ült a fotelben és úgy csinált, mint aki nem lát semmit és senkit. Vagy a tévét nézte vagy olvasott. De persze, nagyon is figyelt. Pontosan tudta, hol vagyunk. Mi pedig hárman, ragyogó szemekkel, rettenetesen csiklandós kedvvel álltunk a másik oldalon. Meg voltunk arról győződve, hogy nem lát minket, úgy belemerült abba, amit csinált. Azt hittük, egyszer sikerül kicselezni.

Egyre növekvő izgalommal, feszülő izmokkal, vigyorogva vártunk a másik fotelnál. Aztán végre valaki összeszedte a bátorságát és nekilódult. Átrohant az asztal és papszi fotelje előtt, megkerülte, hátul az ágynál pedig visszarohant a kiindulási pontra. Mindig azt hittük, el tudunk szaladni mellette anélkül, hogy észrevenne, de ez, soha nem történt meg. Ahogy a fotelje mellé értünk, felkapta a fejét és már lendült is a keze. Finoman a popónkra csapott és felkiáltott: „Hát te meg, hogy kerülsz ide?"

Mi ezt rettenetesen élveztük. Visítottunk, mint a malacok és nem tudtuk megunni. Fogalmam sincs, hány kört futottunk egy-egy napon, de tény, hogy papszi addig ült ott, amíg ki nem fulladtunk. Eszébe sem jutott véget vetni a mókának. Persze, előbb-utóbb mi fulladtunk ki. Akkor nevetve lerogytunk a szőnyegre és ott pihegtünk.

A másik kedvencünk a lovaglós játék volt. Mostani, felnőtt fejemmel látom, mennyire elfáradhatott tőle papszi, főleg, amikor már öregedett, de akkor sem mondott soha nemet.

Úgy történt a dolog, hogy valamelyikünk agyából kipattant az ötlet: játsszunk lovacskásat. Papszi akkor fogta magát és letérdelt a szőnyegre. Mi meg szépen sorban odaálltunk és egyesével a hátára pattantunk. Kényelmesen elfértünk, jó széles háta volt.

Írd és mondd: térden, könyéken. Körbe vágtázta a lovasával a két fotelt és a dohányzó asztalt. Mikor visszaért a kiindulási pontra, újból nyerített, ágaskodott és nagyon óvatosan ledobta magáról a lovasát. A lovas pedig látványosan kiterült, kezét-lábát szétvetve. Na jó, néha egy-egy kéz a saját szájra tapadt, megakadályozandó a kitörni készülő nevetést. És papszi mindhármunkat körbe vitt, újra és újra.

Lassan öregedni kezdett a mi papszink. Ez nemcsak abból látszott, hogy a haja fehéredett és ráncosodott a bőre, hanem a teherbírásán is. Már nehézkesen állt föl a fotelból. Ha a földre kellett térdepelni, már nem leugrott. Először letette az egyik térdét, letámaszkodott az egyik tenyerével. Jött a másik térd, másik kéz. A fölállásról ne is beszéljünk.

Egyszer a testvérem megkérdezte:

- Papa, te most öreg vagy?
- Igen kisfiam, öreg vagyok.
- És mikor leszel megint fiatal ló?
- Már nem leszek, kisfiam.

Ennyiben maradtunk. Amikor a halálos ágya mellett ültünk, eszembe jutottak ezek az emlékek. Nagyon erősen megjelenítettem magamban az életerős, izmos papszi képét, hogy így emlékezzek rá. A mellkasára tettem a tenyeremet és igyekeztem minden szeretetemet belesűríteni. Remélem, magával vitte odaátra a csodás emlékeinket és nyugodtan kelt át a túloldalra. Nem tudom, ott mi van. Annyit tudok, hogy ezek a játékok, sok más egyébbel, nekem örök emlékek maradtak.

Nyitókép: Shutterstock