Elmúltam már negyven, nincs se párom, se gyerekem és őszintén szólva emiatt néha azt érzem, hogy csökkentértékű vagyok ezen a világon. Persze most biztos sokan felhúzzák a szemöldöküket, hogy ez micsoda hülyeség,
nem az határoz meg egy embert, hogy van-e családja, hanem az, hogy hogyan éli az életét, de én mégis sokszor ezt érzem.
Ebben az sem segít, hogy az lett belém sulykolva, hogy az az élet rendje, hogy az ember lánya férjhez megy, gyerekeket szül, aztán boldogan él, amíg meg nem hal. Olyan sosem volt a mesékben, hogy a királylány egyedül maradt, mert útközben eltévedt a királyfi, vagy megette a sárkány.
S mit tehet az ember, ha nem tud megfelelni a társadalmi elvárásoknak? Elfogadja, hogy ez van, vagy kompenzál. Valaki a külsejére helyezi a hangsúlyt, valaki rendszeresen utazik, valaki a munkájába temetkezik. A lényeg az, hogy valamiben kitűnjön, hogy lássák mások is, hogy igaz, hogy nincs még családja, de baromi sikeres a munkájában, vagy éppen ez a terület nem jön neki össze, de baromi jó teste van.
Szerintem sokan esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, majd ha tökéletesek leszünk, akkor fognak minket szeretni. De az élet újra és újra megmutatja, hogy ez nem így működik.
Minden embernek megvan a maga gyengesége, az a terület, ami fejlesztésre szorul az életében vagy ahol nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzelte. A mai világban az emberek csak azt rakják ki az ablakba, amiben sikeresek, a kudarccal senki sem dicsekedik.
Mindenki bizonyítani akarja, hogy ő is értékes tagja a társadalomnak. A 70 éves apám fájó lábbal is felmegy a hegyre, csak azért, hogy bebizonyítsa, igenis jó fizikumban van még, nem járt el felette az idő.
A barátnőm, akinek még nem jött össze a baba, többször átúszta már a Balatont és maratonokat fut, közben igazi háziasszony, akinek ráadásul még menő munkája is van. Ő azzal bizonyít magának nap mint nap, hogy úgy él, mint egy igazi szupervumen.
Én sokszor az utazásba menekülök. Amikor gyönyörű tájakon járok és új emberekkel találkozok, akkor egy pillanatra elfeledkezem arról, hogy mi hiányzik az életemből és annak örülök, ami megadatott. Mindig hálás vagyok ezekért a pillanatokért, mert nagyon jó kicsit eltávolodni a problémáktól és a hiánytól, ami néha úgy érzem, hogy szétfeszít.
Ha utazom, nem érzem magamat kevesebbnek, külföldön mintha kicsit új erőre kapnék és ilyenkor tudatosul bennem, hogy igenis jó életem van.
Lehet, hogy nem úgy, ahogy másoknak, de minden embernek más a sorsa és az életfeladata.
Ettől függetlenül persze az lenne az ideális, ha akkor is értékes embernek érezném magam, amikor a 7-es buszon zötykölődök, körül vagyok véve kisgyerekes családokkal és már megint nem ír az a pasi, akit kiszemeltem magamnak.
Sokszor hallottam, hogy nem kell azért semmit tenni, hogy szeressenek, hisz mindenki úgy értékes, ahogy van.
Annyira jó lenne ezt tényleg elhinni és elfogadni, hogy nem kell azért tenni, hogy szerethető legyek. Talán a kulcs most is az önszeretet, bármilyen elcsépeltnek is hangzik, ezen a területen még mindig van mit fejlődnöm. Hisz ha elfogadod magad, úgy, ahogy vagy, akkor már nem méregeted magad másokhoz.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.