Félreléptem, mégis te könyörögsz, hogy maradjunk együtt...

Hosszú idő után először a miénk lehetne az este és az éjszaka - de most nem lesz. Pedig együtt akartam lenni vele. Érezni az illatát, a csókjait, az ölelését. Ő lett volna a nap, a hét vagy a hónap fénypontja számomra, nem más, csak ő. De mindig volt valami: a munka, a háztartás, a gyerekek, a szüleink, a barátnők, a háromszor átválogatott ruha vagy egy elszúrt bevásárlás. Csak visszautasítást kaptam. Idővel aztán egyre tovább maradtam bent az irodában, ott jöttem össze a kolléganőmmel.

Közhely, de nem akartam félrelépni. Nóra idősebb volt nálam. A gyerekei már kirepültek, a férje elhagyta. Nem is értettem, hiszen csinos, intelligens nő. Velem legalábbis az volt az első perctől fogva. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól a közeledése, a lehelet finom érintése, a pillantása, de visszautasítottam.

Otthon újra próbálkoztam: virágot vettem, kedves voltam. Mire a válasz: - Mit akarsz már megint együgyűkém? - Lekezelően, magas lóról. Persze megint veszekedésbe torkollott az egész. Másnap egy szál virágot hagytam Nóra asztalán, csak úgy. Figyeltem, hogy reagál. Mosolygott, boldognak tűnt. Reméltem, hogy tovább marad bent, ahogy én is.

Miért is siettem volna haza, egy újabb veszekedésért? Beszélgettünk, rákérdezett, hogy tőlem van-e gerbera - a rózsát túl merésznek találtam. Bólintottam. Ő elpirult, lesütötte a szemét, és akkor elpattant bennem valami. Megfogtam a kezét, és behúztam az egyik iratmegőrzőbe.

- Mi van, már nem vagy együgyű? - jött a kérdés hetek múlva. Egy pillanatra összerándult a gyomrom, és iszonyú bűntudatom támadt. Át akartam ölelni a párom, mire ő félrehúzta a száját.

- Nem változtál! - lökött el magától.

- Te sem! - szóltam utána, a választ meg sem várva.

Utólag kiderült, miért is volt olyan elutasító, ha időben szól, talán nem itt tartanánk. Úgy rendezte, hogy ne hallják a gyerekek - én is így csináltam volna. Elmondta, hogy a munkahelyén viszonya volt. A részlegvezető kikezdett a munkatársaival, vele is. Ő pedig engedett. Látásból ismertem a fickót, jóképű, törtető. A leendő vezérigazgató. Sokan beadták a derekukat, egy kolléganője viszont nem. Hatalmas botrányt csapott, minden kiderült. A pasit kirúgták, a hódításai közül ki így, ki úgy lett túl a dolgon. Nem akartam elhinni.

Bűnös vagy áldozat - nem is tudtam, melyikünkre melyik szerep illik. A kezem után nyúlt, de elhúzódtam. Felkaptam a kabátomat és elrohantam, ki, a szakadó esőbe, gondolkodnom kellett. Ismerem őt, jobban, mint hinné. Ha színt vallanék, az olyan lenne, mintha az ő árulása meg sem történt volna. Végül csak engem ítélne el, nem kapnék bocsánatot.

Millió gondolat cikázott a fejemben. Hazamentem. Asztalhoz ültünk, ahol a logikájával annyiszor rám erőltette az akaratát - mert hagytam. Tényként közöltem: mostantól én irányítok, vagy vége. Bólintott, megadta magát, miközben még küzdött a könnyeivel. Nem tudom, milyen lesz ezután, ha összesúgnak a hátam mögött. Csak három szó zakatol a fejemben: csaltál, csaltam, csalódtam.

Nyitókép: Shutterstock