Már sosem mondhatom el, mennyire szeretlek, apa!

Mi csak voltunk... ő szeretett, én szerettem. Tudtuk egymásról mindketten. Pedig érzelmes volt. Láttam sírni, mikor meghalt az apja. Láttam, hogy büszkén néz, mikor enyém lett a legjobb dolgozat az osztályban. Szóval, nem kellett, hogy mondja, mert mutatta. Mégis itt lüktet az agyamban: miért nem mondtam ki neki én? Miért nem mondtam neki soha, hogy szeretlek?

Aztán történik valami. Kapok egy menő állást egy menő cégnél. Mint a mesében. Sínen vagyok. Én is tudom, ő is tudja. Már nem kell "hazaszaladnom". Nincs szükségem tanácsokra, lelkizésre. Csinálom a dolgom, elkap a gépszíj, és nyomom a munkát napi 10-12 órában. Ezt senki nem veheti el tőlem. Jó vagyok abban, amit csinálok, és nem érdekel semmi más. De tényleg semmi. Nincs magánélet, nincs férj, nincsenek szülők. Annyira szárnyalok, hogy már soknak tűnik az 250 km. Nekem erre nincs időm!
Néha felhívott, hogy mi van velem, mit csinálok.

- Hogy vagy?

- Jól, most sok a dolgom.

- Tudni szerettem volna, hogy minden rendben van-e. Nem hívsz mostanában.

- Dolgozom.

- Valami fontosat akartam mondani. Nem is tudom, hogy kezdjem el...

- Figyelj, elhiszem, hogy fontos, de nekem határidős munkáim vannak. Ha el tudod mondani 1 percben, akkor hajrá! Ha mégsem, akkor szedd össze a gondolataidat, és majd holnap megbeszéljük. Meg kell értened, a munkám múlik most ezen a projekten. Nagyon fontos, hogy időben leadjam. Holnap is tudunk még beszélni.

- Igen, de...

- Légy szíves, tegyük már le azt a rohadt telefont! Majd felhívlak, ha lesz időm.

- Rendben. Büszke vagyok rád. Ezt akartam, hogy tudd.

- Jó, jó. Szia! - És letettem.

A gyomrom hirtelen görcsbe rándult az idegességtől. Bosszantott, hogy nem érti meg. Bosszantott, hogy így beszéltem vele, de leginkább azt nem értettem, hogy miért engedte. Vissza akartam hívni és elmondani, hogy sajnálom, de akkor ránéztem az órámra és rájöttem, hogy erre most tényleg nincs időm...

De lehet. És ez járt az agyamban végig, amikor újra "hazaszaladtam", hogy elintézzek mindent a temetés körül. Ez járt bennem akkor is, amikor a koporsó fedelén élesen pattogtak a nehéz földdarabok. Anyám elmondta, hogy akkor este, a beszélgetésünk után apám csak ült a kanapén, és mosolygott. Nem szólt egy szót sem, nem haragudott, és nem is bántódott meg. Tisztelte bennem az elszántságot, amit azokban az időkben magamban éreztem. Ránézett anyára, és azt mondta: "Nagyon jó embert neveltünk belőle. Büszke vagyok rá, és szeretem!"

Talán ezt akarta nekem is elmondani, mert már tudta, hogy a betegsége úrrá lett rajta és nincs több alkalom. Az volt az utolsó, hogy kimondja nekem - és én is neki... Elszalasztottam életem legnagyobb lehetőségét: hogy apám tudtára adjam, mennyire szeretem. És ezt örökre bánni fogom.

Nyitókép: Shutterstock