Levél a nagyapámhoz, akit sosem ismerhettem

Drága Nagyapa!

Most biztosan mosolyogsz odafentről, hogy egy könnyekkel átitatott papírral ülök és próbálom megfogalmazni a gondolataimat, amik neked szólnak. Itt ülök az udvar közepén, ami neked mindig is az otthont jelentette, de mi sosem találkoztunk itt. Milyen különös az élet, hiszen nagyinak biztos nagyon hiányoztál, és üres volt a ház nélküled, én viszont csak arra a nagyira emlékszem, aki egyedül élt...

Olyan kevés időnk jutott egymásra, csupán 10 hónap. Remélem, hogy az életed gazdagabb lett általam, akkor is, ha csak a pelenkás korszakomat is ismerted. Bennem rólad a családom által megosztott történetek élnek csupán. Felnőttként sokszor eszembe jut, milyen lenne az életem, ha ismerhettelek volna. Szerintem sok mindenben hasonlítunk. Te is szerettél elvonulni és csak úgy magadban lenni a gondolataiddal, és csak úgy énekelni. Azt nem mondom, hogy dalos pacsirta lettem, de én is sokáig énekeltem, zongoráztam. A kitartásommal mindig is gondok voltak, hiszen a zongorát egy idő után abbahagytam, aztán az éneklés felé vettem az irányt. A zene, az ének szintén egy ideig az életem részei voltak, de aztán azt is abbahagytam és megmaradtam otthon éneklő dalos pacsirtának.

Olyan jó lett volna együtt is énekelni, közös dalokat, amiket mi ketten szereztünk volna. Képzeld milyen lett volna, ha akad olyan dal, ami csak a miénk, és akár a mai napig is együtt énekelhetnénk. De a közös időnk túl hamar véget ért. Olyan hamar elillant, hogy én nem is emlékszem rád. Kegyetlenül hangzik, de így igaz. Kevés emlékem van a gyermekkoromból. Inkább csak ködfoszlányok, amik egy idő után felszállnak és örökre eltűnnek. Az a néhány emlék az, amibe bele tudok kapaszkodni.

Annyi mindenről szeretnék neked mesélni. Egy élet is kevés lenne rá. De erősen hiszek abban, hogy te odafent mindenről tudsz, és látsz, így igazából - ha bármibe is fognék -, te közbeszólnál, hogy "ugyan már kisunokám, hiszen ezt láttam, erről tudok". Biztosan ilyen beszélgetéseink lennének ezek, nem győznénk egymás szavába vágni.

Anyukám mesélte, mennyire szeretted, ha ebéd közben zene szól. Ennél már csak az élő zene volt jobb, így mindig volt egy hegedűs, akit vasárnap délben meghívtál magatokhoz és miközben ti birkapörköltet ettetek, addig ő lelkesen húzta a nótát. Mennyire jó ötlet volt ez! És bár anyukám háta közepére sem kívánta ilyenkor a szegény hegedűs legényt, neked így sokkal jobban ízlett az ebéd.

Ezekbe a történetekbe tudok kapaszkodni. Így azt érzem, mintha mindig is ismertelek volna! Te voltál az a nagyapám, akiről mindig mindenki csak szépeket mesélt nekem, és ezáltal mindig közel éreztelek magamhoz. A szeretteink által alkotott kép olyan tulajdonságokkal ruházott fel, amelyeknek köszönhetően úgy érzem, te mindig jelen voltál és leszel az életemben, annak ellenére, hogy vajmi kevés időnk jutott egymásra. A szívemben kiskorom óta van egy hely a számodra, és nekem is négy nagyszülőm volt, eggyel sem kevesebb, csak te mindig messze jártál, egy számomra ismeretlen helyen...

Nyitókép: Shutterstock