Meg kellett érnem a szerelmedhez!

Voltál már vándor, aki batyujába költöztetett élettel elindult felfedezni önmagát, meglelni azt a nőt, aki nem kevesli a bugyor tartalmát, hanem a kimeríthetetlen lehetőségek tárházát véli felfedezni benne. Az úton elhaladtunk egymás mellett. Talán te is láttál engem egy pillanatra. Én rád néztem, amibe megborzongott lényem, ám egy láthatatlan erő visszatartotta tettrekészségem, beforrasztotta szóra nyíló számat. Még nem voltunk egymáshoz csiszolódva.

Voltál már koldus, ki megtépázott ruháival és összezúzott életével, zsákruhában vezekelt egy jobb lét reményében. Ki szégyenbe mártotta magát, tűrte a szavakkal ostoroztatást, a szóbűnözést, a szívvéreztető ütlegeket. Ott voltam... te rám néztél, de szemeden hályog volt a fájdalomtól, a félelemtől, melyeket a csalódások szilánkjai véstek szemgolyódra. Elfordítottad orcád tőlem, és a szívem összeszorult.

Végül királlyá formáltad lényed, viszontagságos utad koronát kovácsolt fejedre, ékessége vagy te a feddhetetlenségnek. Szólnod sem kell ahhoz, hogy megszólításomra felneszeljek törékeny világom sebzett homályából. Sokáig nem hallottalak... Kapzsi vágyak ólombélése tartóztatta fel hangodat.

Majd amikor besétáltál az életembe értelmes tekinteteddel, ellenállhatatlan sármoddal, magas termeteddel, izmos vállaiddal, akkor számos arcát megláthattam az életemben először kifejezésnek. Mivel életemben először:

- égetett belém az az érzés, hogy Ez a férfi kell nekem.

- éreztem, hogy a fáradhatatlan Nagy Ő kereső lázam alábbhagy, kissé meg is dermed, mert hatalmad van fölöttem. És nekem valamiért nem fájt ez az érzés, mert egész lényembe belebizseregtél, és összekuszáltad a kemény munkával felépített, szilárdnak, megingathatatlannak vélt énvilágomat.

- igazán önmagamért értékeltek, és tudtam, hogy ugyanazok a gondolatok és érzések kavarognak benned is.

- megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor a bekerít szó életre kel... amikor felfigyeltél rám, elhaladtál előttem, egy fal eltakart téged, aztán visszatértél, és egy másodpercig sem tétováztál. Odajöttél hozzám, megfogtad a kezem, és meghívtál egy kávéra - egy óra beszélgetés után azt éreztem, hogy mindent tudsz rólam. Úgy néztél a szemembe, mintha egész életedben a tenyereden akarnál hordozni.

Amikor sor került a csókra, végem volt. Minden megszűnt létezni körülöttem. Mintha ezért a pillanatért éltem volna. Ha ott meg kellett volna halnom, akkor senki sem értette volna az örömteli fénygömböket a szemeimben. Két óra elteltével már romba döntötted a szerelemről alkotott rideg (földhözragadt) nézeteimet, és már a házasságunkat terveztük, a gyerekek számában egyezkedtünk, és a kertesház színét fontolgattuk.

A harmadik órában már nem is volt szükségünk a szóra, mert értettük egymást szavak nélkül is. Két hét múlva éreztem, hogy a testem valóban egy csoda, mert minden porcikájával érintkezhetett a tiéddel, és nem volt lehetetlen számunkra.

Györfi-Biró Melinda

Nyitókép: Shutterstock