Erőmön felül küzdök anyám elismeréséért!

Bábként válaszolok az anyakönyvvezető kérdésére, bábként mosolyogva járom a menyasszonytáncot. Bábként hullok a rózsaszirmokkal díszített nászágyba - hogy pár hét leforgása után magányosan, izzadva, egyre növekvő hassal és bőrönddel várakozzak a vasútállomás porában.

Csodálatos lehetőségeim voltak. Az én maximalista anyám mindent megtett, hogy nekem jobb életem legyen, mint neki volt. Elképzelte és elrendezte a sorsomat. A környék legjobb gimnáziumában tanulhattam nyelveket, hogy később egy külföldi férfi vehessen feleségül - aki persze nem vett, mert a porlepte kis falvakban viszonylag ritkán járnak idegenek. Én meg nem tehettem ki a lábam a kegyetlen nagyvilágba.

Gyerekkoromban anyám meghatározta, kivel barátkozhatok és kivel nem. Tiltott minden szórakozást, ami a kulturális fejlődésem ellen volt.

Azt hitte, a legjobbat teszi. Mert az én maximalista anyám egész életében azért küzdött, hogy megélje a tökéletességet - a lánya által.

Anyám próbált tökéletes lenni, hogy megfeleljen az anyja elvárásainak. A nagyanyám által előírt dolgos életet élte, és ájulásig küzdött nap nap után. Tizenéves tehetségként abbahagyta a táncot és az éneklést, mert ellenkezett a szorgalom és alázat családilag elfogadott normájával. Felnőttként - túl későn - élete szerelmét visszautasítva férjhez ment apámhoz, mert már benne volt a korban.

Anyám béklyóban, nagyanyám irányítása alatt élt, aki mindent elkövetett, hogy megóvja a lányát a testi megalázottságtól és a szerelmi bánat fájdalmától.Oh, az én maximalista és túlféltő nagyanyám! Mindent megadott a lányának, hogy ne kelljen úgy szenvednie, mint neki kellett.

Generációs minta

Nagyanyám osztályelső volt, de lemondott a továbbtanulásról, hogy a családi birtokon dolgozzon és örökké foltozott gúnyákban járjon. Dédnagyanyám szerint nem volt helyes dolog új ruhára költeni. Nagyanyám a szülői elvárásoknak eleget téve ment férjhez. Majd rettegve fohászkodott házassága minden nyomorúságos napján azért, hogy brutális férje kellőképpen részegen és kielégülten támolyogjon haza valamelyik szeretőjétől.

Mígnem egy vészterhes ünnepnapon dédnagyanyám elment a bíróságra, és véget vetett a komédiának. A nagyanyámat pedig elzárta a világtól. Nagyanyám pedig mindent elkövetett, hogy megvédje egyetlen lányát a testiség okozta megalázottságtól és fájdalomtól.

Erőmön felül próbálom kivívni anyám elismerését. Már az elfogadása is elég lenne. 40 éves vagyok. Vajon meddig él még? Meddig kell neki megfelelnem? Meddig rezzenek össze, ha megcsörren a telefon? Meddig kifogásolja, hogy fehér ruhát veszek fel télen, beengedem a kutyát, szabadúszóként keresem a kenyerem és megnyomorítom a fiam életét? És ha anyám már nem lesz velem, meddig érzem majd ugyanazt a mardosó bűntudatot, amellyel ő éli a mindennapjait nagyanyám elvesztése óta? Tudom a választ, mert láttam nagyanyámat a halálos ágyán könyörögni a dédanyám bocsánatáért.

Az én 10 éves fiamat, aki görnyedten áll, és nem mer enni, mert ha megnő, anya már nem szereti és óvja, aki nem mer játszani, nehogy anyát megzavarja.

10 év elég volt, hogy megtanítsam neki a mintát, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Már beléivódott és legbensőbb énjévé vált. Örökli és továbbörökíti, mert más lehetősége nincs. Én pedig küzdök, erőmön felül, hogy neki jobb legyen, mint nekem volt. Neki legyen lehetősége választani.

Nyitókép: Shutterstock