Élvezem az életet, pedig özvegy vagyok!

Nem szólhat meg senki. Most már élni szeretnék egy kicsit - boldogan akarom tölteni a hátralévő éveimet! Nem érzem úgy, hogy életem végéig az uramat kéne siratnom. Épp elég könnyet hullattam akkoriban, amikor már ágyhoz volt kötve, fel sem tudott kelni, én pedig éjjel-nappal elláttam: etettem, itattam, ágytálat cseréltem. Szegény csak feküdt magatehetetlenül... egy-egy halvány mosoly volt a jutalom a fáradozásomért.

Vannak napok, amikor még mindig alig hiszem el, hogy ez történt velünk. Hogy egy sztrók megváltoztatta a nyugodt kis életünket, és minden megváltozott: a férjem soha többé nem állt lábra, csak vegetált. Aztán elment, itt hagyott... Nehéz volt tudomásul venni a történteket, mégis felálltam a bajból. Elindulok, nyakamba veszem a világot, de nem leszek egyedül: ő is ott lesz velem végig az úton. Becsomagolom a legkedvesebb képeinket, és minden állomásnál ott hagyok egyet.

Persze, nem így terveztem. Nem gondoltam, hogy egyszer majd egyedül kell tovább élnem, de ha már így alakult, akkor igyekszem előnyömre fordítani az események alakulását. Már csak miatta és érte is boldogan fogom tölteni a napjaimat. Tudom, nem szeretné, ha úgy élnék tovább, mint egy apáca. Biztos vagyok benne, hogy ha lát odafentről, akkor sem fog rossz szemmel nézni rám, hiszen ő is mindig azt vallotta, hogy egyszer élünk. Ha pedig az utam végére érek, akkor úgyis találkozunk, és az örökkévalóságig együtt alusszuk az igazak álmát.

Ám most még élek, így kihasználok minden lehetőséget arra, hogy jól érezzem magam. Ne gondoljon senki semmi rosszra, nem pasizni fogok, abból már kinőttem. Ám ha véletlenül elém sodor valakit az élet, nem fogom visszautasítani csak azért, mert özvegyasszony vagyok. Egész életemben hűséges voltam, soha senkire rá sem néztem a férjem mellett. A gyászruhával együtt azonban a jegygyűrűmet is levettem - feloldoztam magam a további önmegtartóztatás kötelezettsége alól.

Nekik elég annyi az életből, hogy egy-kétnaponta kisétálnak a temetőbe a férjük sírjához, és élik az átlagos özvegyek megkeseredett, egyhangú életét. Reggel nyitásra lemennek a boltba, 10-re megfőzik az ebédet, utána pedig jó esetben kiülnek egy padra, és a múltról siránkoznak. Nem élnek, nem érdekli őket a jövő. Nem terveznek, nem szőnek álmokat, már nincsenek céljaik.

Ha ezt látom, mindig megfogadom, hogy én nem leszek ilyen. Míg ver a szívem, míg folyik a vér az ereimben, addig igenis értékelem az élet csodálatos adományát, és örülni fogok neki!

Éva történetét Molnár Csanád jegyezte le.