Bizonyára sokak számára ismerős az énidő fogalma. Ha mégsem: ez az az időszak, mely során az ember megpróbál kizárólag saját magára koncentrálni, feltöltődni, pihenni, hogy aztán újult erővel folytathassa tovább az életét.
Gyakorlatilag mindenkinek szüksége van valamennyi énidőre, ám az egyénfüggő, hogy pontosan mennyire. Én ebből a szempontból a végletek embere vagyok: sokat elárul az egyedülléthez való hozzáállásomról az, hogy ha hónapokra kint rekednék egy összkomfortos lakatlan szigeten, határtalanul boldog lennék.
Még akkor is, ha épp lenne párom – persze örülnék, ha eljutna hozzá a megmenekülésem híre, hogy szabadon dönthessen: megvár vagy továbblép, ám én biztosan nem mennék falnak attól, hogy néhány hónapig nem láthatom őt. Na, ez az, amit a legtöbb komoly viszonyra vágyó férfi nem képes tolerálni. (És most nem azokról beszélek, akik úgy oldják meg a távkapcsolatot, hogy közben orrba-szájba csalják a kedvesüket.)
Sajnos én azt tapasztaltam, hogy egyes férfiak sokszor nemhogy heteket, hónapokat, de néhány napot sem bírnak ki a párjuk nélkül és zsörtölődnek, ha mégis erre vannak „kárhoztatva". Teljesen mindegy, hogy a nő valóban elfoglalt vagy „csak" pihenni szeretne, mert úgy érzi, kimerült, személyes sértésnek veszik, hogy nem velük foglalkozik, hanem urambocsá! saját magával.
Nem fogják fel, hogy ahhoz, hogy a kedvesük adni tudjon, rendszeresen szüksége van énidőre. Amennyiben a felek minden szabadidejüket együtt töltik egy párkapcsolatban, az idővel ellaposodhat, hiszen úgy külön-külön nincs lehetőségük a fejlődésre, a világ megismerésére. Ha pedig már mindent tudnak egymásról és nincs saját, szeparált közegük, ahol kívül-belül felfrissíthetik magukat, felütheti a fejét az unalom, egyúttal a félrekacsintgatás is.
Én a minőségi együtt töltött idő híve vagyok: inkább ritkábban találkozom a partneremmel, de annak megadom a módját és örülök, ha ő is ugyanígy tesz.
Kiráz a hideg attól, amikor valaki elvárja, hogy tétlenül fetrengjek vele a kanapén vagy nézzek meg vele egy filmet, amihez egyébként nincs túl sok kedvem, holott nekem épp lenne dolgom. Ez nem szeretet, hanem önzés és a másik birtoklása, kisajátítása.
Sokszor gondolkodom azon, vajon létezik-e olyan ember, aki ugyanígy gondolkodik erről, mint én, hogy elfogad és szeret úgy is, hogy esetleg csak 1-2-3 hetente találkozunk. Élek a gyanúperrel, hogy sajnos ilyen fura szerzet nem él a Földön.
Gyakran megkapom azt is, hogy ha igazán szeretek valakit, nem érzem tehernek a jelenlétét, ám ezt szerintem nem kellene ilyen feketén-fehéren felfogni. Persze, az is lehet, hogy ezek szerint én még nem szerettem senkit igazán – bár abban sem vagyok biztos, hogy az emberek többsége jól értelmezi a szeretetet és a szerelmet.
Véleményem szerint elengedhetetlen egy párkapcsolatban, hogy úgy szeressük a másikat, ahogyan neki jó, és ehhez hozzátartozik az is, hogy békén hagyjuk, amikor ő arra kér minket. Én inkább vagyok egyedül, mint olyasvalakivel, aki ezt az egyszerű igényemet nem képes figyelembe venni.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
