Eltiporsz, mégis én kérek tőled bocsánatot

Vannak azok a típusú emberek, akik mindig azt tartják szem előtt, hogy a másik embernek mi a jó. Én is ilyen vagyok. És nem azért, mert annyira jóságos és fantasztikus vagyok, hanem mert így lettem nevelve és nehezen tudok másképp működni. Egyre kevésbé gondolom, hogy ez érdem, inkább hátrány az életben. Az ilyen típusú ember ugyanis már gyerekkorában megtanulja, hogy ne magára koncentráljon. A túlélés záloga, hogy állandóan figyeli a szülei reakcióját és próbál azokhoz maximálisan alkalmazkodni. Egy idő után már nem számít, te ki vagy, a lényeg, hogy megfelelj és ezáltal egy kis figyelmet és szeretetet csikarj ki másokból.

Én elég sokáig nagyon jó voltam abban, hogy elnyomjam a saját vágyaimat és másokat helyezzek magam elé. Talán ezért nem volt sikeres egyik párkapcsolatom sem. Nem mertem kimondani, mire vágyom valójában, mert féltem, hogy akkor elhagynak és belementem olyan helyzetekbe, melyekbe nagyon nem kellett volna. Igazi áldozattípus vagyok, aki még mosolyog is hozzá, ha szarul bánnak vele. Mert, ha onnan indultál, mint én, akkor a legtöbbször fel sem tűnik azonnal, ha valami nem oké. Ha pedig leesik, hogy bizony ez a helyzet már méltatlan, akkor pedig még magamat hibáztatom, hogy csalódást okoztam.

Az az igazság, hogy baromi nehezen élem meg, ha valakinek csalódást kell okoznom. Talán leginkább azért, mert az egész eddigi életem arról szólt, hogy megfeleljek és abba nehezen fért bele, hogy nemet mondjak vagy éles határokat húzzak. Nekem ezt szó szerint meg kellett tanulnom, és eleinte vagy talán még mindig nagyon nehezemre esett. Talán ezért is vonzottam mindig a nárcisztikus jellemvonásokkal rendelkező férfiakat, mert mellettük bűnhődhettem eleget a saját tökéletlenségem miatt. Ők aztán nem fukarkodtak a kritikával és rendszeresen tudatosították bennem azt, mit csinálok rosszul. Én pedig egyre kisebbnek és egyre szarabbnak éreztem magam amiatt, hogy nem vagyok elég jó.

Hosszú önismereti út vezetett odáig, hogy már nem kérek mindenért bocsánatot, ugyanakkor még mindig baromi erős bennem az, hogy másoknak megfelelve akarom élni az életemet. Illetve nem akarom, de egyelőre nem megy másképp.

Annyira belém lett kódolva, hogy elnyomjam a saját vágyaimat, hogy egyelőre nehezen követem a szívem szavát. Most még mindig körbenézek, mit gondolnak mások és nehezen vállalom fel, én mit is szeretnék. Habár ma már nem hagyom, hogy eltiporjanak, de még mindig nem álltam bele teljesen az erőmbe. Azt viszont megerősíthetem, hogy az ember igenis képes a változásra, ha odateszi magát és elég fontos neki, hogy egyszer a saját életét élje.

Nyitókép: Shutterstock