Tévhit, hogy azzal szerezhetsz meg egy pasit, ha mindent megadsz neki azonnal

Emlékszem egyszer egy srác azt mondta nekem, hogy ő harcolni szeretne értem. Nem igazán értettem, minek akar harcolni, hiszen teljesen oda voltam érte és harc nélkül is simán odaadtam volna magamat. Ma már értem, hogy nem könnyű prédára vágyott, hanem egy olyan nőre, akit sikerül meghódítania. Tudjátok, mint a népmesékben. A férfi átvág a tüskés bokrokon, megküzd a sárkánnyal, amíg elér a királylányig. A mai férfiaknak ennél sokkal könnyebb dolguk van. És éppen mi nők könnyítjük meg nekik ezt.

Sokáig én is abban a tévhitben éltem, hogy az az egyenes út a szerelemhez és a boldog párkapcsolathoz az, ha rögtön elhalmozom minden földi jóval a kiválasztottamat. És itt most nem csak a szexre gondolok, hanem sokkal többre: magamat háttérbe szorítva mindig a kedvükbe próbáltam járni. Kedves voltam, megértő, ha kellett, szexi, még főztem is, pedig amúgy utálok főzni. A testemet is könnyen odaadtam, úgy, hogy még alig ismertem a másikat, de akkor még azt gondoltam, ez kötelező eleme az ismerkedésnek. Igazából nem szerettem magamat eléggé ahhoz, hogy a belső hangra figyeljek, sokkal inkább a megfelelés vezérelt.

A párkapcsolataimban is mindig meg akartam felelni. Előfordult, hogy lefeküdtem a párommal, amikor egyáltalán nem volt hozzá kedvem. Félve vallottam be, ha éppen fájt a fejem, vagy fáradt voltam. Kényszerítettem magamat, hiszen belém nevelték, egy nő dolga, hogy a férfi kedvébe járjon.

Nem vált be a taktikám. Talán mindig is görcsösen akartam jó barátnő lenni és ezt a férfiak megérezték. Talán túlságosan is a tökéletességre törekedtem, mert gyerekkoromban azt hoztam magammal, hogy így vagyok szerethető. Az már csak jóval később esett le, hogy ez mekkora hülyeség és tulajdonképpen pont az ellenkezője igaz: a tökéletesség frusztráló, nyomasztó és a legtöbben csak menekülnek előle.

A legnagyobb pofon azonban az volt, amikor beleszerettem egy férfiba, akinek mindent próbáltam megadni. Ő mégis azért a volt barátnőjéért bánkódott, aki hónapokig le sem feküdt vele, aki nem kérdezte meg, milyen volt a napja és aki teljesen semmibe vette, mint férfit. Ez a nő kellett neki mindenáron, aki szemét módon bánt vele és nem én, akitől megkapta a szexet, a törődést, rajongást és szép szavakat. Ilyenkor éreztem azt leginkább, hogy a „minden" sokszor nem elég és nem ezen múlik, hogy egy férfi akar-e majd engem vagy sem.

Azt gondolom, hogy sokszor csak azért adjuk oda magunkat egy férfinak, mert félünk, hogy különben könnyebb préda felé néz és elveszítjük. Vagy épp azzal akarjuk elcsavarni a fejét, hogy bevetjük magunkat testileg-lelkileg. De a legtöbb férfit talán úgy tudjuk leginkább (hosszútávon) meghódítani, ha önmagunkat adjuk és nem megfelelésből cselekszünk. Ha pedig valaki azért lép tovább, mert nem fekszel le vele azonnal, azért egyáltalán nem kár.

Nyitókép: Shutterstock