A mai napig én vagyok apuci elkényeztetett kislánya

Gazdag családban nőttem fel. Testvérem nincs, én vagyok a szüleim szeme fénye, az egyetlen gyermekük, akiért bármit megtennének. Legalábbis ha az anyagiakról van szó, sosem szenvedtem hiányt. Amint lehetett, megszereztem a jogsit és aputól kaptam egy vadonatúj autót, nem annyira menő, mint az övé, de így is elképedtek az osztálytársaim, amikor meglátták. Amikor elkezdtem egyetemre járni Budapesten, a szüleim vettek nekem egy budai lakást, igaz csak 60 m2, de megteszi, amíg egyedül élek, ha lesz egy pasim, akkor kérek majd nagyobbat.

Az ismerőseim irigyelnek emiatt, ami megnehezíti, hogy igazi barátokra tegyek szert. Sokan csak azért keresik a társaságomat, hogy ők is részesüljenek az anyagi jólétből, aztán jól kibeszélnek a hátam mögött. Régen még elkövettem azt a hibát, hogy meghívtam a barátaimat vacsorázni, drága ruhákat vásároltam nekik. Ez az apám módszere, úgy látszik ezt eltanultam tőle, hogy pénzért szeretném megvásárolni mások szeretetét és figyelmét. Érdekes módon, ahogy leszoktam erről, úgy a barátaim is ritkultak.

Néha elképesztően magányos vagyok. Ülök a vagány kecómban, de nincs akit felhívjak, vagy akivel programot csináljak. Azt érzem, hogy kívülálló vagyok, senki sem ért meg igazán, csak a felszínt látják és nem veszik a fáradságot, hogy megnézzék, ki van a fényűző külső mögött. Az ismerkedés is elég nehezen megy, mert a srácok rögtön befeszülnek, ha megtudják, milyen jó körülmények között élek, így igyekszem pénzes pasikkal ismerkedni, ők azonban legtöbbször igazi seggfejek.

Habár az apámnak rengeteget köszönhetek, valójában sosem volt egy jó apa. Mint mindennek, a sok pénznek is ára van. Sosem volt otthon, nem emlékszem, hogy valaha játszott volna-e velem, vagy olvasott volna-e egy esti mesét, ráadásul anyám is állandóan frusztrált volt miatta. Az egyetlen családi program a nyaralás volt, akkor kitett magáért, mindig a legdrágább szállodákba foglalt szobát és mindent megvett, amit csak akartam. Csak később jöttem rá, hogy mindent a pénzzel akart kompenzálni, egyszerűbb volt neki hozzám vágni egy szép kis összeget, mint megkérdezni, hogy vagyok és mivel küzdök az életben. Ez sokáig fájt és haragudtam rá emiatt, de aztán megszoktam és belekényelmesedtem a jólétbe.

Egy idő után azt vettem észre, hogy bár megvan mindenem, nem vagyok boldog. Én vagyok apuci elkényeztetett kislánya, akinek csak kérnie kell és már meg is kapja, de rá kellett, hogy jöjjek, hogy a boldogságot nem lehet pénzért megvenni. Ha rossz napom van, legszívesebben cserélnék a volt osztálytársaimmal, akik bár szegényebb családból származnak, de legalább tudják, hogy mi az a szülői szeretet.

Ez már amolyan függőség közte és köztem, félek, ha olyat teszek, ami neki nem tetszik, akkor elveszítem az arany életemet. Olyan érzés, mintha be lennék zárva egy arany kalitkába, aminek tulajdonképpen nyitva van az ajtaja, mégsem merek kirepülni belőle. Lehet, hogy nagy árat fizetek érte, mégis maradok egyelőre apám elkényeztetett kislánya.

Vivien történetét Vörös Bella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock