Miért az én pénzemet költöd, ha neked is van?

Ugyan volt normális munkájuk, volt normális fizetésük, de a gyermeki kívánalmak valahogy szinte mindig lemaradtak a bevásárlólistáról. Cserébe viszont ingyen biztosították a kelleténél hangosabb kiabálós estéket, a milliókat biztosan nem érő pofonokat, az aprópénzre biztosan nem váltható szóbeli bántásokat. A mindezt kiváltó mondatok pedig jó mélyen belénk égtek: "Nekünk nincs rá pénzünk." "Mert megint elbasztad." "Azt is én vettem."

Éppen ezért is, már gyermekként megfogadtam: én ilyet sosem fogok tenni. Pénz miatt - legyen az épp közeli vagy távoli ismerős, barát vagy ellenség - nem fogok veszekedni senkivel, nem fogok bántani senkit. Mert az, ami egy ilyen vitával jár, az nem megfizethető, az nem gyógyítható. Nem elfeledve azt a tényt sem, hogy a koporsón nincs zseb.

Szerencsésnek mondhatom magam, nincsenek anyagi gondjaim. Család híján pedig évek óta szívesen lepem meg a bátyámat vagy a gyermekeit kisebb-nagyobb figyelmességekkel. Ezeket örömmel, szívesen adom, nem várok viszonzást vagy hálát. Egyszerűen szeretek örömet okozni azoknak, akik közel állnak hozzám. Mert hát lássuk be, nem tudom és nem is akarom elfelejteni, honnan jöttem...

Ami viszont már kevésbé okoz örömet, hogy az utóbb 3-4 évben megjelentek a normál ajándékozáson túli rendszeres beszerzési igények, amiket javarészt szintén én finanszírozok. Ezek sokszor a napi életvitelhez, vagy éppen a bátyám hobbijához kapcsolódó kérések, amiket racionális okokból én veszek meg, majd eljuttatom nekik. És idáig rendben is van, mert segítek, amiben tudok; ez is egy testvér dolga.

Csak egyre bosszantóbb, hogy a "Mivel tartozom?" kérdések elmaradnak az átadás után. És ahogy korábban is, most is nagy valószínűséggel a "Semmivel, hagyd csak" válaszokat adnám... Csak nincs kérdés, amire válaszoljak. Én pedig nem vagyok az a típusú ember - az előbb említett okokból kifolyólag -, aki azonnal nyújtja a markát, és csak számlával ad át mindent. Nem tartom elegánsnak, családon belül pedig inkább cikinek gondolom.

Hogy megússzam ezeket a valószínűleg csak számomra kellemetlen helyzeteket, egyre többször elutasítom a felkéréseket holmi ócska indokokkal: nem megyek abba a boltba, vagy nem tudom, mikor megyek stb. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem a legjobb megoldás, de... azt hiszem félek. Félek attól, hogy megismétlődik a gyermekkorom. Ha szóvá teszem ezt az egészet, akkor jó eséllyel megbántom azt az embert, aki az egyik legfontosabb, ezt pedig nem akarom. És a szüleink csatáját sem akarom folytatni, nem akarok olyan lenni, mint ők. Nem akarok a pénz miatt veszekedni, nem akarok miatta feszültséget.

Egyébként megtehetné-e a tesóm, hogy kifizeti ezeket az összegeket? Igen, de nem teszi meg. Nem milliomosok, de a hónap végével azért a száraz kenyér-víz kombótól sem kell tartaniuk. Nem szórják a pénzt, vannak tartalékaik is. Szóval, a gyerekkori fogadalmunkat azóta is tartjuk: a pénz nem vitatéma közöttünk. Csupán annyi változott, hogy mindez nekem és a sokak számára ostobának tűnő hallgatásomnak köszönhető.

Zoli történetét B. Barbi jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock