"Beszéltünk, nem kiabáltunk" - Szakítani szépen is lehet

Tévedtem és bizony eljött az idő, amikor azt éreztem, nincs tovább. Nem akarok már veled lenni. Persze akadtak intő jelek, amelyek évek óta jelen voltak a kapcsolatunkban, de amelyekre úgy tekintettem, mint egy evolúciós folyamatra... elvégre két, harmincas évei derekán járó, felnőtt ember nem hancúrozhat minden nap önfeledten...vagy igen?

Érdekes, előtte sosem vettem észre, de egy nap valahogy belém hasított és onnantól kezdve legszívesebben rád kiabáltam volna, hogy „NE SZÜRCSÖLJ!", akárhányszor teát töltöttél magadnak. Aztán a zoknik... Miért nem lehet a zoknikat a szennyesbe dobni? A piszkos edényt meg a mosogatógépbe berakni? Miért kell nekem bárgyú vígjátékokat néznem veled és miért nem megyünk soha színházba? Hirtelen sok lett a kérdés és sok lett mindaz, amivel elégedetlen voltam.

Beszélnünk kell!

Rájöttem, én már nem akarom ezt az egészet. Szép volt, jó volt, de elég volt. Nem, nem ütöttél meg, nem lettél hűtlen hozzám, nekem sem lett senkim, nem bántottuk a másikat... csak elmúlt. És a szerelem helyén nem egy mély szeretet és bajtársiasság maradt – ahogyan én azt mindig hittem –, hanem csupán hatalmas űr, elégedetlenség és boldogtalanság. Elmondtam mindezt a barátnőimnek, akik felkészítettek, hogy egy ilyen hosszú kapcsolatból kilépni bizony nem lesz egyszerű. Sőt! Vértezzem fel magam, mert lesz itt minden: kiabálás, vádaskodás, sárdobálás, sértegetés. Így hát felkészültem. Hetekig gyűjtöttem magamban az erőt és a bátorságot, hogy eléd álljak és kinyögjem azt a bizonyos mondatot: Beszélnünk kell!

Elválás szépen, csendesen

És beszéltünk. Nem kiabáltunk, csak tényleg beszéltünk. Meglepő módon nagyon nyugodtan fogadtad mindazt, amit mondtam neked. Értetted és megértetted.

Bár én azt hittem, te teljesen elégedett vagy a kapcsolatunkkal, kiderült, hogy jól tudtad, hogy valami nincs rendben. Azt ugyan nem tudtad megfogalmazni, hogy mi az, hiszen nem veszekedtünk, nem kacsingattunk más felé, de valahogy mégsem azt érezted, amit szerettél volna – te sem.
Idegesítettelek már... Így elhatároztuk, hogy elválnak útjaink. Szépen, csendben. Mert szépen, csendben is lehet!

Mi sem tettük. A közös lakást eladtuk, addig pedig megfértünk egymás mellett. Elvégre nem kell utálnunk azt, akivel már nem akarjuk leélni az életünket. Attól még tisztelhetjük egymást és a múltunkat, ami igenis szép és jó volt, amíg tartott.

Dominika történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock