Nekem nem elég egy langymeleg pocsolya, ha szerelemről van szó!

Imádom érezni, ahogy a hűvöskés nyári levegő végigsimítja a bőröm, a koromfekete éj pedig olyan végtelenül puhán borul rám, mint soha máskor. A felettem elterülő végtelenségben egyedül a csillagok vibrálnak. A mélységes csendbe beleszövődik a tücskök ritmusos ciripelése. A fák lombjának nesze néha-néha közbeszól, ahogy összesúgnak a sötétségbe burkolózó kertben. Ez a lehető legjobb alkalom egy újabb számvetésre. Mélyen magamba szívom a friss nyári levegőt, és sokadjára is végigpörgetem a történetünk legapróbb részleteit.

A kapcsolatunk is úgy indult, mint egy festménybe illő nyári éjszaka. A szerelmünk az alkony legvörösebb, legszenvedélyesebb árnyalataival lángolt. Aztán ahogy teltek az évek, lassan kéklő színekbe fordult a táj, és nyugalmat árasztó biztonságba burkolóztunk. Hosszú hónapokig tartott ez a szerelmes nyugalom. Túl hosszú hónapokig.

A nyári éjjeleket is a kiszámíthatatlanság miatt szeretem. Az egyik pillanatban még lágyan simogat a meleg levegő, aztán a következő percben, az addig csak suttogó lombok hangos beszélgetésbe kezdenek, ahogy feltámad a szél. Aztán egy váratlan pillanatban a tücskök ciripelésébe égzengés vegyül, és valahol az elnyúló horizont távolában egy-egy cikázó villám alakja is felsejlik.

Úgy léteztem a kapcsolatunkban, mint egy óvodás kisgyerek, aki megmagyarázhatatlan izgalommal várja a nyári éjjel érkező, mindent felpezsdítő vihart. Számtalan módon próbáltalak rávenni téged, hogy merészkedjünk ki az esőbe. Próbáltam bizonygatni, hogy igenis szükségünk van rá. Hogy néha kellenek a konfliktusok, az érvek ütköztetése. Hogy nem hagyhatsz mindig mindent rám csak azért, mert rettegsz attól, hogy elrontjuk azt a képet, amit idáig festettünk.

Annyira óvtad ezt a festményt, hogy észre sem vetted, mennyire megkoptak a színei. A csillagok fénye szinte már alig volt látható a felettünk elterülő égbolton. A tücskök elcsendesedtek, a pezsdítő hűvösségnek már nyoma sem volt. Egy nagy viharra lett volna szükségünk. Egy olyan mindent elsötétítő fajtára, ami után kezünkbe vehetjük a festékeket és élénk, új képeket rajzolhatunk. De te hajthatatlan voltál.

Sokáig fájt ez a gondolat. Fájt, és dühös voltam. Nem értettem, miért nem akarod úgy látni, ahogy én látom. Nem értettem, miért ragaszkodsz valami olyanhoz, amitől százszor szebbet és izgalmasabbat is alkothatnánk. Valóban ott volt a lehetőség, hogy az új árnyalatokkal elronthatjuk a képet, de hát miért erre gondolsz először? Ugyanúgy ott a lehetőség arra is, hogy sokkal színesebb, sokkal szebb és élénkebb képet készítsünk.

Hányszor győzködtelek erről mindhiába! Ma már nem akarlak meggyőzni. Rájöttem, egyszerűen csak másként látjuk az életet. Nem jobb vagy rosszabb egyik nézőpont sem, de más, és együtt nem működik. Őszintén kívánom neked, hogy fess valakivel egy olyan biztonságos képet, amilyenre vágytál.

De magamnak is szívből kívánom, hogy megtaláljam a társam, aki legalább ennyi színnel és viharral akarja élni az életet, mint én. Talán egyszer majd megnyugszom, nem tudom. De most végigtekintek a fák lombjára boruló éj vonalán. Valahol a távolban villámlik, vihar közeleg. Imádom a nyári éjjeleket.

Nyitókép: Shutterstock