Miért vagyunk együtt, ha folyton csak harcolunk egymással?

Nekem már csak az állandó küzdelmek maradnak. Sose leszek boldog, mert a félelmeim irányítanak. Már nem tudunk egymással normálisan beszélgetni? Állandósultak a viták és az örökös küzdelem. Ez egy sosem múló szélmalomharc. De vannak azok a szerelmek, amikért érdemes küzdeni. Na ez pont nem az!

Hogy történhetett mindez? Már szinte látni sem akarom a partneremet. Talán túl korán költöztünk össze? Ráadásul a cuccai rögtön nálam landoltak. Túl kevés időt töltöttünk előtte randizással. Szinte alig ismertük egymást, a lángóló érzelmek pedig kezdetben teljesen elvakítottak. Szerintem Ádám párkapcsolatfüggő. Egyik kapcsolatából a másikba menekül, és nem hagy időt magának még csak arra sem, hogy a köztes időben egy kicsit meggyászolja az elmúlt kötelékeket.

Már nincs egy szabad percem sem, állandóan a nyakamban lohol. Mégis milyen férfi az, aki egy nőtől várja a megoldást mindenre? Egyáltalán nem érzem magam nőnek a párom mellett. Mindent nekem kell megoldanom helyette. 40 fölött ez elég ciki. Ráadásul a múltkor azt mondta, hogy szeretne külföldre menni, de én menjek előre, és ha majd találok munkát, ő is követ engem. Nem fordítva kéne ennek lennie?

Mindennaposak a veszekedéseink. Mivel szinte semmiben sem egyezik a véleményünk, így csak egymás sárkányai vagyunk. Mindegy, mit mond, rögtön ideges leszek és ingerült. Még sosem éreztem ennyire bizonytalannak egy kapcsolatomat sem.

Sosem hoztam ennyire átgondolatlan döntést. Csak az érzéseimre hagyatkoztam és tessék. Végül az érzelmeim azok, amik zsákutcába vittek. Vajon ki lehetett volna ezt küszöbölni bárhogyan? Vagy tán nem? Életünk apró-cseprő mozdulatai, amik kezdetben éltették bennem a sosem múló érzést, hogy nekem csak Ádámra van szükségem, most mégis miért változtak meg? Mintha a kezdetekben egy másik Ádámot ismertem volna meg. Aki a lakásomban velem lakik, ő csak egy lakótárs, semmi több. Idegesítő szobatárssá vált, aki nem tudja maga után elpakolni a koszos edényeket, akinek a ruhái szanaszét hevernek a földön, aki az életemet is megkeseríti azzal, hogy egyáltalán levegőt vesz.

Kudarcot vallottam. Leginkább önmagamban csalódtam. Nem voltam résen, és megint az érzelmeim vittek tévútra. Nem figyeltem az első figyelmeztető jelre. Nem voltam körültekintő, hiszen megint ezt a mindent elsöprő érzést kerestem, ami egyszer gyorsan lángra kapott, ám ugyanolyan gyorsan el is aludt. És mi maradt utána? Keserűség, kiábrándultság, csalódottság és az érzés, hogy megint egyedül maradtam. De most már inkább maradok egyedül, mint egy olyan párkapcsolatban, ami bánatot és bosszúságot okoz.

Elina történetét Szabó Andrea jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock