Itt vagy velem, mégis fényévek választanak el minket egymástól

Pár hete ismertelek meg téged. Nem volt szerelem első látásra, de amikor elkezdtünk beszélgetni, tudtam, hogy rokonlélekre találtam. Először nem is gondoltam arra, hogy esetleg több is lehetne köztünk egy barátságnál, de minél több időt töltöttem veled, annál inkább felébredt bennem a vágy. Sokat beszélgettünk az érzéseinkről, a korlátainkról, te is vonzódtál hozzám, mégsem tudtad áttörni a benned levő falakat. Már az ismeretségünk elején leszögezted, hogy nem állsz készen egy kapcsolatra, de szívesen beszélgetnél velem, én ezt tiszteletben tartottam, azt hittem, hogy tudom kezelni, de egyre inkább kicsúszott a kezemből az irányítás.

Ahogy legutóbb egy méterre ültél tőlem, arra gondoltam, milyen érzés lenne megérinteni, hozzád bújni, minél többet veled lenni. Elöntött a keserűség, hogy ennyire közel vagy hozzám, közben mégis annyira távol. Akartalak, de tudtam, hogy te nem állsz készen rám, én pedig nem vagyok az a típus, aki ráerőszakolja magát egy férfira. Talán te ebből semmit sem vettél észre, hisz elképesztően profi vagyok abban, hogy elfojtsam az érzéseimet és a vágyaimat. Amikor hazamentél, alig bírtam elaludni és megfogadtam, hogy másnap véget vetek ennek az egésznek. Nem tehetem ezt magammal, hogy beérem szeretetmorzsákkal, miközben azzal kínzom magam, hogy egy elérhetetlen ember után sóvárgok.

Ha mélyebben belegondolok, az egész életem erről szólt. Az édesanyám nem volt egy érzelmes típus, így hamar megtanultam, hogy ne legyek sok és ne várjak többet a másik embertől se, mint amennyit nekem adni tud. Bár én egy érzelmes és nagyon érzékeny gyerek voltam, azt a biztonságos kapcsolódást nem tudtam megélni a szüleimmel, amire vágytam. Nyilván ez nem az ő hibájuk volt, ők minden tőlük telhetőt megtettek, mégis azt éltem meg, hogy én áramoltatnám a szeretetet, de nem lehet.

Azóta a legtöbb párkapcsolatomban ezt éltem meg, de akár barátságban és egyéb kapcsolódásokban is. Nagyon ritka az a kapcsolat, ahol igazán önmagam merek lenni, mert félek, hogy ha igazán kimutatom az érzéseimet, akkor az a másiknak sok lesz és elmenekül. Talán sosem éltem meg igazán, hogy úgy szeretnek, ahogy vagyok, aminek a legfőbb oka talán az volt, hogy nem mutattam meg az igazi arcomat, a másik pedig, hogy mindig olyan férfiakat választottam, akik bár szerettek velem lenni, igazán sosem akartak mellettem elköteleződni.

Sokáig sajnáltam magam emiatt és áldozatszerepben tetszelegtem, ugyanakkor egy idő után felismertem, hogy ez az én mintám, az én fellelőségem, hogy bár tudat alatt, de ezeket a férfiakat én választom. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, biztonságos és ismerős érzés, ha valaki nem akar engem igazán, mert ezt szoktam meg. Ehhez pedig hozzájön, hogy elképesztően tudok vonzódni az elérhetetlen férfiakhoz, mert meg tudom velük élni ugyanazt, amit gyerekkoromban sokszor megéltem.

Mindez csak a tudatalattim csavaros játéka, aminek már nem kellene bedőlni. Már messziről el kellene kerülnöm azokat a pasikat, akik nem akarnak kapcsolatot vagy nem tudnak elköteleződni. Sőt, sokszor gondolok arra, hogy ha ezek az elérhetetlen férfiak egyszer csak nagyon akarnának engem, talán már nem is lennének annyira izgalmasak.

Nyitókép: Shutterstock