Az volt a mi nagy pillanatunk, és mi hagytuk tovaszállni...

Egy rég nem látott osztálytársam mosolygós barna szemeit láttam a tömegben, és elképedve bámultam, hogy hogy nem futottunk még össze eddig a munkahelyen. A stílusa, a kisugárzása nem változott, mindig is központi figurának számított. Anno közös baráti körünk volt, és rajtunk kívül szinte mindenki tudta és érezte, hogy valami kimondatlan vonzalom van kettőnk közt.

Bátortalanul és finomkodva indult a beszélgetésünk, már-már kényelmetlen volt a szituáció. De ahogy a régi idők hangulata kezdett felelevenedni, úgy oldódtunk mi is - egyre több falat mertünk lebontani magunk körül. Rengeteg sztorit elevenítettünk föl, visítva nevettünk. Közben szinte észrevétlenül gondoskodott arról, hogy egyikünk pohara se maradjon üres.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el, de amikor körbenéztem, a barátnőim már szétszéledtek, és a buli is a végét járta. Elég messze laktam, és késő is volt már ahhoz, hogy tömegközlekedéssel hazajussak. Úgy döntöttem, hogy sétálok, ő pedig - természetesen - felajánlotta, hogy elkísér. Magas labda volt? Talán.

De miért ne adhattam volna meg az esélyt annak, amit akkor - talán kicsit akaratunkon kívül - elszalasztottunk? Útközben sem fogytunk ki a témákból, sőt, egyre inkább megnyíltunk egymásnak. A lakásom környékén van egy tó, sűrű nádassal és pár eldugott paddal. A hajnal fényei már betörtek a sötétkék felhők közé, mi pedig szorosan egymás mellett ültünk a pad háttámláján.

Másnap nem beszéltünk, és utána is csak ritkán. Ha találkoztunk a városban, azért pár szó erejéig mindig megálltunk. Nem volt rossz érzés, sőt, a mai napig kellemes emlék maradt az az este. Az érzéseim irányítottak, de az éjszaka és a jövő lehetőségét én alakítottam. Mindketten tudtuk, hogy akkor és ott volt a mi közös pillanatunk, és azt is tudtuk, hogy ez megismételhetetlen.

Nyitókép: Shutterstock