A szakítás utáni gyászt muszáj megélni

Ezek után aktív párkeresésbe kezdtem. Ma már tudom, hogy mindez haszontalan pótcselekvés volt, ami csak kivett belőlem. Ekkor még úgy gondoltam: a gyászidőszak átugorható, és minél több férfival kerülök kapcsolatba, annál kisebb lesz bennem az űr, és a belülről szüntelenül mardosó fájdalom. Ezek után nem számított, kiről volt szó, ha egy külsőleg kicsit is tetszetős férfi érdeklődést mutatott irántam, azzal kavarásba kezdtem.

Azonban akármit is csináltam, a belsőmet savként égető fájdalom mindig, mindenhol velem volt. Kívül mosolyogtam, és a legszebb ruháimat magamra öltve futószalagon találkoztam hozzám abszolút nem illő, buta, bunkó, a nőket csak kihasználni képes férfiakkal. Ugyanis, amíg velük voltam, percekkel vagy szerencsés esetben órákkal is el tudtam tolni a rám omló, kibírhatatlan fájdalmat. Éjjelente viszont képtelen voltam elnyomni a lelkemben forrongó lávát, ami ilyenkor kegyetlenül utat tört magának.

Több mint fél éven keresztül - minden egyes nap - összegörnyedve sírtam magam álomba, gondolatban felidézve az idilli, boldog emlékeket, vagy az életem szerelmétől elszenvedett késdöféseket. Reggel pedig új nap következett, én ismét felülkerekedtem az érzéseimen. Folytattam az aznapi randik megszervezését, vagy tartalmatlan, virtuális beszélgetésekbe bonyolódtam iskolázatlan, szexéhes, sok esetben perverz pasikkal. És még arról is sikerült meggyőzni magam, hogy mindezt élvezettel teszem.

A gyászt lehet halogatni ideig-óráig, de előbb-utóbb mindenkinek át kell élnie. Úgyhogy megszakítottam minden kapcsolatot a másik nemmel. Most itt vagyok egyedül - jöjjön, aminek jönnie kell. A könnyeim már elapadtak, és megkeményedve, belülről kiüresedve nézek szembe a régóta halogatott gyászommal. Már csak a kapcsolataim lezárására koncentrálok. Hárman maradtunk végül: életem párja, életem szerelme, és én. Másnak itt nincs, és soha nem is volt helye.

R. Hanna

Nyitókép: Shutterstock